Azt mondja, életében, ha azt még lehet életnek nevezni, egyre több a kétségbeesett pillanat. Nem tagadja, mert ugyan miért tenné, elvesztette a lába alól a talajt. Ha költőien akarna fogalmazni, a szemhatár végképp elborult előtte. Dehogy gondolt ő arra, hogy egyszer majd koldulnia kell, hogy valaha is megjelenik előtte a koldusbot árnyéka. Mindez a szemében, pár évvel ezelőttig is, határozatlan, kísérteties és szörnyű volt.
Amúgy Gergő bácsinak hívják az öreget. Az öreget, miközben alig idősebb nálam, tíz-tizenöt évvel.
Hosszan elnézem. Nem tudom levenni rólam a tekintetem. Olyan ismerős, a homlokára tapadó barna-deres haj, az a bajusz, az a Krisztus-szakáll. Mintha már láttam volna, mintha olvastam volna már róla, mintha mindig is az ő történetét szerettem volna megírni. Erre most is csak egy erőtlen kísérletet teszek, nem tudva, hogy ki és mit hámoz majd ki, és von majd le tanulságul az írásomból.
Nézem a szénporos testét, a rongyokat, amik rajta lógnak, de szánalmat és megvetést még véletlenül és a legtávolabbról sem érzek. Legszívesebben csak átölelném, megkínálnám egy szivarral és elhallgatnám a meséjét.
Az inge cafatokban lóg. Mintha valakivel verekedésbe keveredett volna, vagy kutyák tépték volna meg. Nem kérdezek rá, még nem, hogy mi történt vele, hogy miben tudok vagy tudnék a segítségére lenni.
Csepelen, a Radnóti Miklós Művelődési Központ melletti bokrokból láttam, hogy előmerészkedik, mintha az üldözői elől menekült és rejtőzött volna el ott. Figyelmes szemlélőként, próbálom megkülönböztetni az egyes ruhadarabjai határvonalait, az őszi kabátját, a mellényét, és a nadrágját.
Rozzant testtel, behúzott nyakkal, jól körültekintve ült le a nagy költő szobrának árnyékában. Nem tagadom, a kék szeme fogott meg, ami az apáméra emlékeztetett. Áhítatosan világított rám, szinte kérlelve, hogy üljek mellé. Sovány arcéle rögtön megfogott, és a lelki szemei előtt már egy lecsúszott nagyhercegnek láttam, majd egy apostoli szentnek.
Ha rendezői vénával is megáldott volna a teremtőm, talán még egy színpadi darabot is írhattam volna róla.
Törve kezdett a beszédbe, mint aki már régen szólt emberhez, mint aki már a beszédkészségét és hajlandóságát is elfelejtette. A botját kicsit szégyenkezve kértem el tőle, mondván, hogy mindig is nagy álmom volt, hogy a kezembe foghassak egy igazi koldusbotot. Amit végül elmosolyogva magát, maga nyomott a kezembe.
Kicsit csalódottan forgattam és tapogattam, mert olyannak tűnt, mint minden más bot.
Az utolsó bejelentett munkahelye egy sötét, poros, és dohos rajtár volt, ahol amúgy szerették, megbecsülték, ahol hosszú távon számítottak is rá, de közbejött valami átkozott izomgyengeség, majd a sérv. Meg, persze mint mindig, az a hülye és nagy szája, hogy mindig, és mindenkinek az igazságot mondta. Hogy nem beszélt ki senkit a háta mögött.
Ahogy mondják, szegény embert az ág is húzza, hiszen nem sokkal a közös megegyezéssel való távozása után, a felesége is meghalt. Azt mondja, ne is kérdezzem, hogy miben, hogyan, és hogy hol fekszik. Meg persze hogy, hogy élte meg és túl. Sehogy. Ahogy a gyermekük elvesztését sem.
A lakást nem tudta fizetni, segítségre nem számíthatott senkitől.
Egyik ütődött ismerőse, az egykori könyvtáros Mátyás bácsi, gondolván hogy az majd kisegíti a nyakig érő szarból, egy nap, se szó, se beszéd, a kezébe nyomta Napoleon Hill, kékborítású könyvét. Ki is olvasta, majd a többi könyv közé rakta a Csepeli népszálló könyvtárában, ahol szállást kapott végül, a kilakoltatása után.
Járni sem nagyon tudott, ruhája sem igen volt, így lett belőle is, közönséges földönfutó és koldus.
Amint ezeket kiejti, a szemem egyszerre megtelik könnyel.
Azelőtt irodalomtanárként dolgozott. Még a raktári munka előtt. Ahol egyre többen nézték ki, irigyelve a korábbi sikereit, a dolgozni akarását és tudását, hogy munkabírásban, és hatékonyságban, mindenkire utcahosszakat vert rá. De a végén nem bírta már az emelést, a napi kilenc óra robotot, hogy két-három ember helyett is ő dolgozzon, nézve, tűrve és nyelve, a mások előléptetéseit, és fizetés emelését, miközben neki, nem maradtak csak az üres ígéretek.
Büszke csak arra lehetett, miután lapátra tették, hogy egy ideig, az ország leggazdagabb koldusának mondhatta magát. Akkor még a Szent Imre Téri templom előtt koldult. Akkor még lakása is volt. Annak meg szép szobája, és konyhája. Rendezett élete, és még irodalmi sikerei is. Aztán ebből lett a Kiserdei kis bódé, fából, amit maga ácsolt. Nem messze, a legutóbbi munkahelyétől. Ha tudnák, hogy itt húzza meg magát, lehet, hogy még azt is rágyújtanák.
Mondtam volna, hogy ezért legalább nem kell fizetnie, de mint mondja, nagyon is kell. Hogy kiknek és mennyit, nem árulja el, csak hogy nem akar magának bajt, és inkább tejel.
Azt mondja, csak vasárnaponként merészkedik elő, mert ezt a napot szereti a legjobban. Ilyenkor kedvesebbek az emberek, türelmesebbek, és adakozóbbak. Hogy télen mi lesz vele, az isten sem tudja. Nem is kérdezem.
Akkor ritka az az ember, aki leveszi kesztyűjét, aki kigombolja a kabátját. Ilyenkor könnyebben és szívesebben adnak. Ilyenkor még szóba is merek elegyedni, látja, még magával is.
Közben előttünk egy idősebb hölgy cammog el, egy kiöregedett skót juhásszal. Gergő bácsi már ismeri őket. Kezét csókolom, adjon szegény nyomorultnak, kezét csókolom. Mondja. Közben elneveti magát. Majd a hölgy is. Azt mondja, nem hozott magával pénzt, de mint mindig, most is a vendége egy kis rántott levesre, ha gondolja.
Van, akitől kenyeret, főzeléket, sajtmaradékot kap. Legutóbb, még maga sem hiszi, de egy jól megrakott tál, fusillit kapott, pestoval, és tonhalpehellyel.
A Csepeli piacon egy-egy almát szokott zsebre vágni, egy-egy vicces verséért cserébe. Mert azt még szokott. Verseket írni. Arról nem tud leállni. Közben akár egy madárijesztő, kitárja a karjait.
Mint írtam, se munkája, se lakása, se felesége, és mint megtudom, se fia, se lánya, se rokona. Senkije a világon. Mondaná, hogy csak a jó Isten, de már ez sem egészen igaz.
Megszokta, vagy beletörődött, hogy senki nem törődik már vele ezen a földkerekségen, de persze hálás, hogy legalább van, aki megírja őt, ha nem is vállalja ehhez az arcát. Ahogy kéri, hogy a nevét is írjam át, változtassam meg, mert nem akarja a rövidebbet húzni.
Nincs se támogatója, se istápolója, pártfogója. Közben az őszi égre emeli a kék szemét. Egy verset kezd szavalni, a halálról, a kézcsókról, a könnyekről. Arról, hogy lejjebb már nem kerülhet. Majd köszönés nélkül, kiballag a képből, hogy a szemhatár elnyelje. Megint.
Nem siet, így utána is iramodhatnék.
Közben egy fiatal pár telepedik le, közvetlenül mellém, hogy az orrukat húzzák, megjegyzéseket tegyenek az öregre, alig tudva féken tartani, a láthatóan ingerlékeny kutyájukat, aki valami ősi gyűlölettel vicsorítja a fogát a legújabb hősömre.
Nem mondom, mert miért is hazudnék, hogy nem éreztem kedvet, hogy a nálam maradt koldusbottal, ne sújtsak le rá és a fiatal párra…
