Ráskó Eszterrel interjút terveztünk, és ha nem is stand-up, de olyan csapongó beszélgetés lett belőle, hogy a kérdésektől most megkíméljük olvasóinkat. Szívesen, vidáman, lelkesen, olykor komolyan mesélt… „Szerintem a Fedél Nélkül újságot minden budapesti ismeri, de talán sokan vidéken is. Nyíregyházi vagyok, és emlékszem, hogy már az első fővárosi látogatásomnál találkoztam olyannal, aki árulta. De sajnos sokkal több a kéregető. Amikor Budapestre költöztem a mesterképzés miatt, majdhogynem azért kellett diákhitelt felvettem, mert szinte az összes pénzemet elosztogattam a Nyugatitól a Petőfi híd budai hídfőjéig. Komoly feladat volt ezt a problémát magamban a helyére tenni, és nem csak azért, mert vidéken nem találkozhatunk ennyi hajléktalan emberrel. A legmegrendítőbb talán, hogy kisgyerekkel is megállítanak, és háziállatokkal is kéregetnek. Amikor érezhető, hogy szimbiózisban élnek, és az ember-állat kapcsolat kölcsönösségen alapul, az teljesen más tészta, de ha elhanyagolt állatott látok és egyértelmű, hogy csak eszköz számba veszik, amiről ha éppen van kedve, akkor gondoskodik a gazdája, az azért lehoz az életről rendesen. Közben macskás pesti lettem, mert az én életvitelemmel egy kutya sem tudna kibékülni. Sokat utazom, plusz már itt van a gyerek is, ami felér legalább három macskával egy tasmán ördöggel és egy vaddisznóval. Emellett napi három sétáltatás olyan szürreális távolságban van a megvalósíthatóságtól, hogy be kellett látnom, jobb ez így mindenkinek. Plusz Manci, a macskám, elég bosszúálló természet, félő, hogy hamar Jumurdzsákot csinálna egy jóhiszemű érdeklődőből. Munka- és szervezetpszichológus vagyok, na meg szexuálpszichológus is, ezt talán jobban szeretik hallani a HR-fóbiások. Sokáig humán erőforrás menedzsmenttel foglalkoztam, és talán azért lettem végül humorista, mert a sors-detektorom azt jelezte, ezzel kell foglalkoznom. Már totyogósan is hoztam ezt az attitűdöt, hogy mindent el kell mesélni mindenkinek, klasszikus legkisebb gyerek tempó, mondják erre a szakemberek. Öt évvel ezelőtt kezdtem a stand upot, eleinte még jó volt bármi, amivel meg tudtam nevettetni a közönséget, mostanra már viszont komoly elképzelésem és vágyaim vannak azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék képviselni, illetve, hogy miből szeretnék viccet csinálni. Egyik kedvenc hónapom a december. Talán még a magányos embereknek is ez a legromantikusabb időszak, meghatározó a karácsony misztikuma, és bár voltak cudar decembereim is, talán még akkor is azt éreztem, hogy ebben most van valami többlet, valami különös hangulat. Valami reménnyel teliség. A karácsony a csodavárásról szól, de körüllengi az ünnepet a szomorúság is. A pszichológia azt mondja, minél zordabb az időjárás, a depressziósok, a rossz passzban lévő emberek annál jobban érzik magukat. A külső körülmények rezonálnak a belsőre. Azt remélem, hogy attól, hogy valaki pocsék körülmények között éli át a karácsonyt, belül még azért ünnepelhet. Jó, ez most nagyon coelhosan és megúszósan hangzik. Nem elbagatelizálni szeretném a súlyos érzéseket és a sebeket, amiket fel tud tépni egy ilyen ünnep, de ha másokhoz éppen nem is, önmagunkhoz azért mindig kapcsolódhatunk. Bonyolult kérdés ez, sok irányból meg lehet közelíteni. A szilveszter pedig ennek a sokféle érzésnek a levezetése, annak kifejezése, hogy nem lehet még itt vége, és most akkor rúgjunk be. Legalábbis ez szokott történni. Szilveszterkor egy nyíregyházi hotelben lépek fel, ha a Covid megengedi. Nehezebb terep, ha rendezvényre kell menni, mert ilyenkor azok az ártatlanok is ki vannak téve a művészetemnek, akik csak gyanútlanul oda vetődtek. Az egyik legrosszabb fellépésem éppen szilveszterkor volt, egy hotel éttermében, ahol elromlott a hangosítás. Úgy gondoltam, akkor leszek jó fej, ha lemegyek a nézők közé és nem a színpadról kiabálok, inkább járkálok az asztalok között. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy ha megszűnik a távolság az előadó és a közönség között, akkor a tisztelet is megszűnik. Egy láthatóan korábban agyvérzést is átélt idős ember például megkérdezte előadás közben, hogy mikor lesz már szünet, mert nehezen viseli azt, ami itt folyik. Visszakérdeztem, hogy mivel foglalkozik, kiderült, hogy nyugdíjas kritikus. Egyértelmű volt, hogy a pokol legalsó bugyrában vagyok, mégse akartam megbántani, hiszen láttam, hogy beteg. Újévi fogadalmam nem szokott lenni, teljesen semmirekellő dolognak tartom. Nyilván van egy pont, amikor mégis jó ötletnek tűnik. Aztán, persze, órákon belül mindenki megszegi. Én azt fogadtam meg, hogy nem fogok rápörögni a szilveszteri bulira. Nem stresszelek, hogy tökéletes hangulatom legyen egy tökéletes buliban, tökéletes társaságban, hanem annak fogok örülni, ami alakul. A legemlékezetesebb évbúcsúztatóm egy december 31-i délután volt, amikor a férjemmel és a barátainkkal elmentünk a lovira, és én, aki sose jártam ott korábban, odarohantam a pénztárhoz, feltettem egy lóra ötezer forintot, majd életem első tétjével nyertem egy brutálisat. A győztes paci, Tequila Sunrise ugyanis abszolút esélytelen volt, csak én erről nem tudtam. Lelkesen kezdtünk unicumozni, rögtön érdekelni kezdett a dolog, számoltuk az esélyeket, figyeltük a szériákat, de ma már jól tudom, hogy innentől nem lehet nyerni, és amint érdekelni kezd a dolog, véged van. Az sem volt unalmas, amikor az utolsó futam után a hatezer ember egyszerre akart kicsődülni, de hihetetlen tumultus volt minden menekülési irányban. Én meg nagy bátran elé toppantam egy garázsmenetes busznak, amelynek a sofőrje megismert a Showder Klubból és kinyitotta nekünk az ajtókat, hogy kimenekítsen minket a tömegből. Az a tanulsága a történetnek, hogy nem szabad rágörcsölni az éjfélre… a klassz dolgok délután történnek. És észre kell venni, át kell élni azokat az élményeket is, amik csak úgy jönnek szembe velünk… Apukámmal sokat beszélgettem a türelemről. Egyre ritkábban találkozik a haverjaival, mert érzi rajtuk, hogy bármilyen témát bedob, nyilvánvaló, hogy nem is figyelnek, alig várják a mondata végét, vagyis hogy ők beszélhessenek. „Az semmi… most figyelj, én mit mondok…” A Covid pedig csak rontott a helyzeten, megváltozott a beszélgetések minősége. A járvány közben tanít is minket. Arra, hogy lassulj le, hogy ne vedd készpénznek az egészséget, hogy a kényelem olykor csak egy délibáb. Lehetsz bármilyen gazdag, élhetsz akármilyen főúri lakásban, vannak dolgok, amelyek ezt nem tisztelik és erre nincsenek tekintettel. Ilyen a világjárvány is. Krízis-időszakra az a módszerem, hogy kikapcsolom az előre tervezés üzemmódot, és csak apró lépéseket döntök el, egyik lábamat a másik elé, mindig csak a következő feladatot határozom meg. Azt terjesztik, január 14-én főpróbám lesz, 28-án pedig bemutató. Ahogy közeledik az időpont, úgy szorul a hurok, alakul az előadás, de még csak munkacímeim vannak, a végső címet akkor választom ki vagy találom ki, ha úgy érzem, készen vagyok az anyaggal. „Szorongás, fóbiák, pónik” – ez az egyik cím. „Eleven szülők” – ez a másik. Gondolkodtam még a „Tirpák madonnán”… de most még nem ez a fontos. Lesz benne sok-sok magánéleti tapasztalat, saját példáimmal pszichológia is, a választásokhoz közeledve nem tudom kihagyni a politikát sem. Utóbbival úgy vagyok, hogy nem izgulok miatta, ki milyen párti, egyetért-e velem. Ami vicces, az vicces, ami nem, az nem. Ez az én politikám. Az anyagokat amúgy úgy írom, hogy forgatok magamban egy témát és amikor elérem a kisülési pontot, akkor elkezdek beszélni róla a színpadon. Az önirónia alapvető eszközöm, azt mindenki szereti, hiszen olyankor nem róluk van szó. A főpróba pokoli lesz, de olyankor még van az embernek akkora svungja, hogy az elviszi a műsort. Mindig a második előadás a legrosszabb, legalábbis a legnehezebb. Az első előadás svungja miatt már elhiszi magáról az ember, hogy fog ez menni, de ekkor már azt is érzi, mi az, ami még nem megy. Olyasmi ez, mint egy vizsga. Ha nem tanultál semmit, nincs okod izgulni és akár lendületből is levizsgázol. Ha mindent bemagoltál, akkor sem lehet gond. Ha keveset tanultál, akkor viszont jogosan jön a görcsölés, és a második előadás gyakran még ilyen. A siker függ a közönségtől is, meghatározó lehet a vércukorszint, koffeinszint, alkoholszint. A színpadra határozottan kell kimenni, félelemmel esélytelen. Ha kétely van benned, ha szorongsz, azt a közönség, mint egy vízben sunyító alligátor, kiszagolja, és pikk-pakk beledönt a mocsárba. Ha tanácsot adhatnék az új fellépőknek, azt mondanám, hogy amikor hallgat a közönség, ne essenek pánikba. Lehet, hogy csak figyelnek. Talán még nincsenek felkészülve a poénra, lehet, hogy erősíteni kell velük a kommunikációt, vagy csak idő kell ahhoz, hogy felengedjenek, feldolgozzák a helyzetet. Ezen kívül még sok más tanácsom is lenne, de tapasztalja meg mindenki, mennyi különös élmény és váratlan meglepetés érheti. Abból lehet a legtöbbet tanulni…”
lejegyezte: (-odorik-)
