folytatás
Szoknod kell az időjárási, szükségvégzési és egyéb körülményeket is, az étkezés bizonytalanságát, a mozgási nehézséget, ami elsősorban a placc elhagyásának félelméből fakad, miközben ha tehetnéd, legszívesebben egész nap kint, illetve fenn lennél, már ha az idő engedné és bírná a lábad, de nem teheted, egyre több időt vagy lenn, szoknod kell a tekinteteteket is, meg az atrocitásokat, bár az atrocitások egyelőre nem téged érnek, te ugyanis nem állsz bele a vitákba, nem hőzöngsz, nem fenyegetőzöl, nem dajdajozol és nem is vagy módosult tudatállapotban, ami társaidnál időnként erős szociális megnyilvánulásokat eredményez, de a szánakozó, értetlenkedő vagy önvédelemből elforduló tekinteteket te is megkapod, na még egy hajléktalan, nem elég a meglévő négy, még ez is, pedig ez elég rendes asszonynak látszik, nagyjából ez van az arcukra írva. A rendszeres visszajárók már hozzád szoktak, ahogy te is kezdesz megismerni néhány embert, aki minden reggel itt megy munkába, itt áll sorba kávéért, mert valami miatt otthon lusta főzni és inkább beáll a kígyózó, szinte az aluljáró közepéig tekergő sorba, pedig jó szar kávét lehet kapni, kipróbáltad, nem is fogsz inni, elhatároztad, elvégre a kávézás nem olyan, mint az evés vagy a vízivás, hogy muszáj, kávézni nem érdemes, ha szar a kávé, márpedig itt szar, de hát milyen lehetne az aluljáró automata főzőjéből.
Megismered a professzort, legalábbis szerinted valami afféle, aki óramű pontossággal minden reggel nyolc előtt tíz perccel itt megy át az Istvánba, valami miatt nem autóval közlekedik, fene tudja, tán környezettudatos, most már, hogy rendezték az orvosok fizetését, csak futná neki egy autóra, ilyen gondolatfutamokat pörgetsz végig magadban, látod az üzletnyitásokat, mert nem tudsz reggel aludni, ha megindul az élet, minden hajléktalan fölébred, ezért fekszenek le már olyan korán, tízre meg már mindegyik szinte alszik, kivéve a tök részegek, akik még dajdajoznak, megismered a pékségben az eladót, aki jön a váltásra, mert a pékség éjszaka is nyitva van, de akkor nem lehet bemenni, csak a kisablakon adják ki az árut, ő reggel hatra jön, amikor már rengetegen állnak sorba, az újságos 7-re, a fánkos, a telefonos meg a virágüzletes nő csak később, azok 9-kor nyitnak, de hajnalban itt már olyan élet van, hogy magad se hiszed, ahogy azt se hitted, hogy valaha majd hatvanévesen hajnali hatkor kell kelned, bár a Tescóban olykor előfordult, ha a hajnali műszakra kellett menned, de legtöbbször éjszaka voltál beosztva.
Kéregetni tulajdonképp nem is kéregetsz, csak szerényen meghúzod magad, egy konzerves edény azért ki van rakva, de nem úgy, hogy belerúgjanak vagy elsodorják a nagy sietségben, ezt is az egyik sorstársad mondta, hogy muszáj egy ilyen edény, különben ha valaki adni akar, hova teszi, ma már a covid miatt az emberek nem akarnak kézből kézbe adni, inkább csak belehajítják az aprót a szomorúan billegő tégelybe. Általában négy-ötszáz forint jön össze egy délelőtt, de nagyon változó, van, amikor semmi, és abból még nem lehet ebédet venni, így csak a reggeli a biztos, a kifli meg a dobozos kakaó, néha a forró tea, ezeket kénytelen vagy a méregdrága pékségben megvenni, meleg teát nem is adnának máshol, ugyan hol tartsál termoszt meg teafiltereket. Az ebéd nem mindig jön össze, ilyenkor háromig, négyig is vársz, hogy egy kis adag kínait meg tudj venni, vagy ha van tartalék konzerved, hát nekiállsz annak, hidegen persze, mert rezsó nincs a matrac mellett, hogy megmelegítsd, az alumíniumkanaladat szoktad leöblíteni a WC-ben, azzal eszed hidegen.
A múltkor megállt egy középkorú, nálad fiatalabb nő, azt kérdezte, hogy tudsz hidegen konzervet enni, mire mondtad, hogy mit tehetnél, de választ már ő se adott se neked, se magának a kérdésre, csak elment. Jó szándékú volt, csak nem gondolt bele, ezzel az erővel azt is kérdezhette volna, hogy tudsz itt aludni, a földön ülni egész nap, ebből a perspektívából nézni a világot és szemlélni a járókelőket. De nem ezt kérdezte, őt a hideg konzerv érdekelte.
Néha van ételosztás, ez az infó legtöbbször már eljut hozzád, de egy másik aluljáróban, a Nyugatiban, csak olyan hosszú a sor és annyit kell várni, meg aztán olyan megalázó az egész, ha bemész a kínaiba, nem tudják, hogy hajléktalan vagy, akár megeheted ott is a kis adag tojásos rizst, de ha beállsz a kígyózó sorba, mindenki látja a nyomorúságodat. De ezt most már le kell vetkőznöd, ezt a szégyenkezést, mert vagy akarsz egy normális meleg ebédet, legalább egy paprikás krumplit vagy lencsefőzeléket, vagy marad a hideg konzerv. Egy héten egyszer végül is át lehet menni, a metrópótlón nem jön az ellenőr, ha meg mégis, akkor leszállsz, szakkifejezéssel élve kizárod magad az utazásból, és fölszállsz a következőre.
Ha tudnád a titkos információkat, ha tagja lennél a hálózatnak, azt is tudnád, hogy egy aluljáróból csak egy ember áll sorba, és amikor sorra kerül, riasztja a többieket, persze ha addig nem érnek oda, akkor bukta, egy főnek egy adagot adnak.
Még itt is a diszkriminációt érzed, a férfi hajléktalanokat jobban elviselik, őket biztos kitette az asszony, elváltak és jól ki lettek semmizve azáltal a hárpia által, de egy nő, egy nő biztos nagyon elszúrt valamit, nem jól ment férjhez, vagy nem ment egyáltalán, vagy drogos, vagy iszik, de miért lenne nagyobb gáz, ha egy nő iszik, mint ha egy férfi, persze nem nagyobb, csak szokatlanabb. Az se nagyobb ciki, ha egy nő káromkodik, a káromkodás mindenkinél ronda, a társadalom mégis a férfiaknál tartja elfogadhatóbbnak.
A múltkor a szemed előtt vitték be a mentők az aluljárótársadat, a Lacit, mert az egyik cigány megverte, amiért nem adta oda neki az ebédjét, éhes volt, meg ebédidő, meg aztán miért adta volna. Úgy kapta az egyik jóakarójától, egy kerületi öreg nénitől, akinek nem sok a nyugdíja, de meghalt a férje, és képtelen hozzászokni az egyadagos főzésekhez, amilyen mázlija van, még összemelegedik a nénivel és magához veszi. Bevitték a kórházba sérüléssel, bekötözték a fejét, de ki is engedték egyből. Ezeknek a hajléktalanoknak lakcímük sincs, úgy hívja ki valaki közülük a mentőt, mondod ezt megint, hogy közülük, miközben már te is hozzájuk tartozol, közülünköt kéne mondanod, de valahogy ez még nem megy, általában a helyszínen elintézik, hisz hajléktalan, ha nagyobb a baj, beviszik. De ugye se lakcím, se TB-kártya, így nehéz.
Nem biztonságos ez az aluljáró, különösen a Nagyvárad téri, eleve négy-öt hajléktalan van, akik egymás konkurenciái, egyetlen ember se ad egyszerre négynek. Ezek pedig olyanok, mint a katonák, mint mindenki a háborúban, ahogy Örkény mondta, a legnagyobb bajtársak és a legnagyobb ellenségek egyben, egyetlen cigiért vagy kenyérdarabért elárulják a barátságot, miközben a másikért vérre is mennek. A négy-öt közül kettő eleve csontrészeg, van egy fiatal jóképű, amolyan Don Juan fajta, ha nem hajléktalan, tuti nőcsábász lenne, ő már reggel egy tüskével vagy csavarós kiflivel kezd az éjjel-nappaliban, az üveget kidobja az utcai kukában, bedob egyet kora délután, aztán késő délután, és ez így megy tovább, estére már matt részeg, a szeme is teljesen elhomályosodik, hangosan vicceket és poénokat mesél állva a járókelőknek, afféle show-műsort csap, nem azt mondod, van humora, csak hát kissé piásan és túl hangosan csinálja, ezért aztán a legtöbben kikerülik. Este tízkor már senki nem kíváncsi egy hangos utcai bohócra, aki ráadásul matt részeg.
Van aztán, aki a Heim Pál falához húzódik, ott tölti az éjszakát, van, aki éjszakára mégis csak bemegy valami szállóra, vagy valami rokona befogadja egy-két napra, vagy egész egyszerűen csak eltűnik, de valószínű, az utcán van akkor is, mert amikor visszajön, semmivel se jobb az állapota. A Lacinak például nővére is van, az szokott jönni időnként, de ahelyett, hogy segítene rajta, még ő veszi el, amit összegyűjtött, ha meg nem ad, jelenetet rendez, hogy nem hiszi el, tuti van neki, csak nem akarja odaadni.
Téged még nem látogatott meg az utcán senki, de hát nincs is senkid, csak az unokaöcséd, aki Louisianában van. Egy nagy autós konszernnél dolgozik. Alig tud rólad.
Talán majd értesíted.
VÉGE
Részlet a szerző jelenleg készülő, különleges női sorsokat bemutató novelláskötetéből.
