Semmit nem örököltem anyám fantasztikus tehetségéből, ami a dekorációkat illeti. Ami neki két simítás és egy jó helyre bevert szög, az nekem csálé, kornyadozó valami, amiről legalább én tudom, mire is akar emlékeztetni, bár leginkább a kudarcra szokott, hogy mennyire nincs benne a kezeimben az esztétikum. Nem baj ez, szimpla tény. Tésztát nyújtani sem tudok anyámmal ellentétben, a sütik íze jó lenne, igazi bika módjára nem sajnálok belőle semmi hedonista alapanyagot, na de a külső… Szomorúnak tűnő amőbák várják a pulton, hogy berakjam őket a sütőbe, eltérő vastagságú hatlapos lapjai töredeznek a tepsiben, tortát tán ha négyszer, ízre remek, kanalas falatok. Főzni azt tudok, mondjuk legalább ez. Meg megvannak a bevált sütik is azért, ha tutira akarok menni. A piték például egész jók. A zserbó is, Rákóczi túrós… Vannak legényfogó trükkök, ha arról van szó, de költeménynek nem nevezném a kreációimat. Maximum haikuk. Tömör és nincs semmi megkötése. A krém sem köt meg. De a mézeskalács különösen nem a kenyerem, megsütni még hagyján, meg az illat, na az kell, de a díszítés… A dekorációt már említettem. Szóval nem sok eszköz maradt a kezemben elhitetni a világgal, hogy elkezdtem ünneplőbe öltöztetni a lelkemet, így kénytelen voltam kizárólag lelki síkon megélni azt, amiről nekem, felekezettől függetlenül szólnak ezek a hetek. És amiről máskor is kéne, de ne legyünk telhetetlenek. Legalább ekkor ez van, ugye.
Kislányként templomi kórusban énekeltem, szőke, derékig érő hajam volt, nagy zöldeskék szemem és gribedlim meg szeplőim is, de még mielőtt belenőttem volna a szeplőtelen szerepbe – mert voltam párszor Szűz Mária a betlehemes előadásokon – előtte még minden adventi vasárnap hófehér ministráns ruhában, fejemen aranyszínű girlanddal énekeltem negyedmagammal, hogy Rorate caeli. Ez a külső adta magát az angyalra. Féltem és egyben vártam a harmadik vasárnapot, mert akkor jött az én gyertyám, nekem kellett meggyújtani a püspök úr szeme láttára, közben kellett énekelni is és én féltem a tűztől, annyira… Annyira, mint a tűztől, ez most a legpontosabb leírás, nincs mese. Rettegtem, hogy beégek, a szó összes értelmében.
Aztán kinőttem a szeplőtelen szerepet is, meg is nőttem és anya is lettem egészen triviális módon és volt egy időszak, amikor kizárólag a gyerek kedvéért szerettem volna, hogy legyen ez a várakozás, az illatok, mindegy hogy Jézus vagy Mózes vagy Mohamed, a lényeg, hogy együtt, szeretetben.
És onnan tudom, hogy öregszem, mert elkezdett megjelenni bennem az igény. Nem csak most, de most kéretlenül is nyújtja a díszletet a világ, minden csillog, több a mosoly, persze nem szűnnek meg a bajok, sőt, meg hát az éhes nem csak most éhes, a bántalmazott nem csak most bántalmazott, sőt, ilyenkor tán egyik sem az, mert hát advent van és karácsony jön, sokszor meggondolja magát az ütésre készülő kéz és az is ad az éhezőnek, aki amúgy sosem, de valahogy elkezdtem érezni, hogy kell ez az időszak, kell ez az egymásra figyelés, kellenek a nagy lezárások-elengedések is, felismerések is magunkban, hogy aztán várhassuk az újat, a jobbat, a megváltást.
Aztán már csak meg kell tartani az érzést, decemberen túlra is.
Boldog, minden várakozást felülmúló ünnepeket és hétköznapokat, szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
