714. szám Széppróza

Nincs egy férfi – Írások és firkák

Szerző:

K, mint karácsony

Az idei karácsony más lesz, mint a többi, hiszen minden eddigi karácsony más volt, mint a többi. Úgy képzelem, talán képzeljük, hogy boldog vidékek boldog emberei azok, akiknek lehetnek rítusokkal átszőtt ünnepet hozó napjaik karácsony előtt, akik tudják, évről évre kik ülik körül majd a karácsonyi asztalt, mi kerül arra, milyen lesz a szenteste hangja, illata. Nem tudom, tudják-e, de 2050-re az emberiség kétharmada városlakó lesz. 

Ez, ami a karácsonyt illeti, nem a legjobb hír. Mert én úgy látom, hogy a város valamikor, nem is olyan rég, birokra kelt a karácsonnyal. Akár még néhány évtizeddel ezelőtt is jól el lehetett volna igazodni egy pontos néprajzi lexikonnal, és megfejteni csak a látottak, a tapasztalt szokások alapján, merre is járunk karácsonykor, ma már antropológus legyen a talpán, aki egy nagyvárosi üzletközpontban megmondja, milyen is lesz arrafelé az ott lakók ünnepe. 

Gyerekkorom kisvárosában a karácsony még magabiztos volt, már nem ereje teljében, de jól tartotta magát. 

Jó svunggal repkedtek a nyolcvanas évek Kolozsvárjának téli egén az angyalok, halkan, de erővel zúgtak a hallejúják a templomokban. Lehetett remegve lesni, hordja-e az Angyal a glóriáját, megtalálni elhullajtott tollpihéit, megpróbálni elcsípni csengetéskor. Rá-csodálkozni arra, hogy idén se izmosodott, nem bírta el a nagyobb fát. Meg lehetett sutyorogva beszélni az udvaron, hóemberépítés közben, hogy miért van az, hogy mindenkinek az Angyal, nagy A-val, hozza a fát, miközben egyes felnőtteknek azért vannak külön angyalaik, például a nagyszülőknek, keresztszülőknek, és ezek hol hozzánk, hol a saját gazdáikhoz viszik az ajándékokat, attól függően, hogy érnek rá. Énekszó volt, templomi betlehemes, csillagszóró, egyszer egy Magyarországról érkezett üvegkrampusz is a csúcsdísz alatt, amiért meg is próbáltam felmászni. Sajnos. A díszeket az Angyal megőrizhette, mert évről-évre ott volt az üveggólya, az arany diók. Amikor a legsűrűbb lett a csend, amikor már – már a bizonyosság és a kételkedés szélén billegtem, akkor csengetett az Angyal. 

A város valamivel gyorsabban nőtt, mint én, és ezzel arányosan zsugorodott szegény karácsony. Budapesten vált aztán egészen egyértelművé: a nagyvárost valamiért még inkább irritálja a karácsony. Gyanakodni kezdtem, hogy amolyan passzív-agresszív módon lassan elszívja előle a levegőt. Az Angyal láthatóan félmunkaidős lett: a fákat kupacokba hányva árulták az utcasarkokon. A fény helyett csillogást kínáltak az üzletek, a fákra, házakra aggatott füzérek. (Ezeket a város aztán rendkívül sikeresen exportálta a legeldugottabb településekre is.) A messze látszó, műanyag világítást. Hideg fényeket. A hallelujákat elnyomja a rádió, a dudálás, a televíziózajos magány. Mindeközben a ravasz város színes óriásplakátokon mutat idillire retusált képeket a karácsonyról, fennen hirdetve, hogy soha ilyen jól nem érezte még magát. 

Vannak vidékek, ahol ma is a legények halottak napján, szürkületkor összegyűlnek a sikátor aljában, a hídon. Előbb a Kiséneket árverezik el, erre a fiatal legények licitálnak, aztán a Nagyéneket, arra a vénebb legények. Férfiemberek is megállnak a hídon, be-be kiabálnak, ha valamelyik fiuk-unokájuk nagyon bőcsködne. A licit egy veder borral indul, aki megnyeri az éneket, az szervezi aztán a karácsonyi kántálást. A legények akkor miden vasárnap délután összegyűlnek, tanulják az éneket. Azt nem kell tanulni, gondolhatnánk, tudja azt már mindenki, de mégis kell, mert nehéz és szép is – a karácsonyi kántálás komoly férfimunka, nem szabad félvállról venni –, és a belicitált bor is el kell fogyjon. Szenteste aztán a templomozás után megindulnak a legények, megállnak minden porta előtt, és éneklik, hogy „Az Istennek szent anyala Mennyekből hogy alászálla”. A háziak kijönnek, bort, pálinkát hoznak, karácsonyi kalácsot, pénzt adnak az énekeseknek. Házról házra viszik az örömhírt, éneklik a karácsonyt, a végére vannak, akik rendesen meg is részegednek.

Apám gyerekkorában még mindenhol járták a házakat a kántálók. Nem csak férfiak, velük sokhelyütt a gyermekek is, akik diót, mézet, almát kaptak. Ez volt valamikor az angyaljárás, hiszen: mennyből az angyal eljött hozzátok. 

Hozzánk a városban már nem jöttek kántálók, hozzánk már angyal jött, az Angyal. 

Maradt az igyekezet, a szándék, emlékezni arra, hogy szokták megtörni a hétköznapi robotot, hogy kell megszentelni a várakozást. Megvárni, kivárni a csendet, a csoda csendes ujjongását. 

Vannak vidékek – de ott is az emberek ugyanúgy összevesznek, kibékülnek, elfáradnak és megpihennek karácsonykor is mint máskor, máshol. Más ritmusban, más szokásokhoz ragaszkodva. Ahol decemberben feltörik a pocsolyák jegét, hogy vízbe fojtsák a felesleges kutyakölyköket, ott is eljön a szenteste. Ott is, ahol Mikulások riszálnak prémes kabátban a ragyogó napsütésben, és ott is, ahol elfelejt leszállni az Angyal, ott is, ahol táncra perülnek az utcán a népek, ott is, ahol nem ajándékoznak, csak a szegényeknek osztanak alamizsnát. 

Nálunk évek óta az jelzi a karácsony közeledtét, hogy valamelyik gyerek bejelenti: hóember lesz, szamár, Mária – idén éppen a kisegér az iskolai ünnepségen. Ilyentájt észbe kapnak, mármint a gyerekeim, és tanácskozni, majd írni kezdenek, levelet az Angyalnak.

Szép, díszes levél dukál neki. Illedelmesen, ügyelve – a lehetőségekhez képest – a helyesírásra, szerényen fogalmaznak, leszögezve mindjárt a levél legelején, hogy még véletlenül sem az összes listán szereplő ajándékot kérik, csak egyet – vagy amennyit az Angyal jónak lát. Időnként, minden udvariaskodás ellenére becsúszik egy-egy gikszer, mint pár éve is, amikor a gyerekszoba ablakában néhány nappal a levél fel-, majd eltűnése után újabb írás jelent meg. Így szólt: 

„Kedves Angyal, mégsem Tigrist kérek, meggondoltam magam.” Tigris ráadásul nagy T-vel.

A kicsit megkönnyebbült Angyal ott állt tanácstalanul, hogy tigrisről szó sem volt, de ha mégis, illetve mégsem, akkor ugyan mi legyen? Eufrátesz? 

Nem tudom kinél hogy, nálunk elég trehányok az angyalok. Elolvassák, összegyűrik, sutty, besuvasztják valahova. Rendre megtaláljuk, így aztán generációkon átívelő levelezésünk van, amiből két dolog derül ki: hogy semmi nem változik, valamint az is, hogy minden. Minden karácsony más mint az előző, nálunk ez földrajzilag is igaz, volt, hogy felmerült, az egyik országban feladott levelet megkapja-e a másikban várt Angyal. Volt, hogy egy repülőgépen utaztam éppen szentestén, ketten voltunk utasok, és a gép személyzetével koccintottunk. A brüsszeli reptéren csend, egy-két lézengő, mosolygó ember. Szenteste még a reptéren is meglátják egymás a nagy ürességben az emberek. 

Karácsonyi levéltárunk első darabja apám egy korai levele. Gyerekkori karácsonyainak egy része egy mezőségi udvarházban telt, nem tudom pontosan, hogyan, de volt fenyő, üvegdíszek, rokonság, kántálók, és egyszer nagyanyám beengedett egy kiskecskét is, hogy játsszanak vele az éppen bárányhimlős fiai. A kecske persze nekiesett a friss zöld fának. 

Egy karácsonyra fagyökérből faragott lovasszekeret kapott, a nagyapám Szibériában faragta, onnan hozta haza. Próbálom elképzelni nagyapám hadifogságbeli karácsonyát, erőltetem, hiába. Valamiképpen mégis van bennem egy bizonyosság arról, hogy ott is, akkor is, szenteste, ha csak egy pillanatra, ott is csend lett, olyan csend, amiben megszülethet a sötétségből a világosság. 

Szóval apám levele lényegre törő, nem szószátyár, nem udvariaskodik, végül is élete felét egy világégésben élte le, és nyolcéves korára túl volt már egy olyan éjszakán, amikor pizsamában rángatták ki az ágyból, és felparancsolták egy teherautóra, ami azt sem tudta, hova viszi. Ezt írta: 

Angyal!

Kérek egy régi piros ceruzát, egy ceruzavédőt és három kék füzetet. György.

Azért biztos, ami biztos, lerajzolta: fenyőt, tetején csillaggal, egy ceruzát, valamit, ami pont olyan mint egy ceruza, csak ormótlan, és három füzetet, mindegyikre pedánsan odaírta: kék.

Mintha valójában az élet állna hadban a karácsonnyal, a város, lehet, csak nemrég kinevezett tábornoka. Jó katona, a közöny rácsai mögött őrzi az időt, fáradhatatlanul dobolja monoton ritmusát, üvölti, hogy még, még, még. Halomra vágja a szimbólumokat, hogy aztán önmaguk megcsúfolt zombikarikatúrájaként újra csatasorba állítsa őket saját regimentjébe. Támad zajjal, lő műhóval, hatalmasra nőtt, kígyózó piros masnikkal köti gúzsba az ünnepet. Plazmatévékkel bombáz, az ájtatosság gázával mérgez. 

Mégis, évről évre, amikor azt gondolnám, hogy lassan kezdünk belefulladni félreértett ünnepünkbe, akkor lesz valahogy egy kis csend. Egy kávényi idő reggel indulás előtt. Egy fél délután, amikor össze lehet bújni egy pléd alatt a gyerekkel mézes tejet inni. Előkerülnek régen látott barátok, egy trombita, és valahol egy szőlőhegyen állunk a tűz körül a hullócsillagos decemberi estében, és énekelünk. 

Ilyenkor újjászületik a szilárd bizonyosság, hogy bármilyen lesz a karácsony, szentestén akkor is lesz csend. Ha csak egy levegővételnyi, sóhajtásnyi is. Pillanatba sűrűsödő és a mindenséggel táguló várakozás, és sötétségből világosság.

Kapcsolódó írások