Vámos Miklóssal, aki kritikusai szerint a XX. század egyik legjelentősebb magyar írója, abban a házban beszélgettünk, amely főszereplője az író legutóbbi nagyregényének a Dunapestnek. Hogyan lett ez a ház a regény főszereplője? Amikor először beléptem a házba, nagyon meglepődtem, mert az egész olyan volt, mintha Berlinben járnék. 1979-ben költöztem ide az akkori családommal. Egy idős házaspár akart külön költözni a lányától. Az idős szülők alkarján tetovált számokat vettem észre, ilyet még soha nem láttam, de rögtön kitaláltam, hogy ezek auschwitzi számok. Arra gondoltam, hogy ez egy regény. De soha nem írtam meg. Rejtélyes dolog, hogy végül mit ír meg az ember. Múlt az idő, a lakást kinőttük, de elköltözés helyett vettem egy egyszobás lakást, dolgozó szobának, ugyanebben a házban. Az idő tovább telt, már nem itt lakom, de a dolgozóm megmaradt. Tudomásomra jutott, hogy a ház tervezője Hofstätter Béla is itt lakott ebben a házban, méghozzá az én egyszobás lakásom része volt az ő lakásának. A nyilasok a tervezőt itt lőtték bele a Dunába a rakpartról. A pillanat, amikor a fő műve közelében megölik, az olyan drámai és erős, hogy éreztem, ebből regényt kell írnom. Abban az időben a háznak több híres lakója is volt, akik szerepelnek is a regényben, például Szép Ernő, Hatvany Lajos. Igen, de ez nem befolyásolta a regény keletkezését. Amikor anyaggyűjtésbe fogtam, felfigyeltem rá, hogy ezek a nagy írók itt éltek, gondoltam, őket is belevonom. Miért érezte úgy, hogy foglalkoznia kell a múlttal? Az én világnézetem szerint se jövő se múlt nincs. Egy hosszú, mindkét irányban végtelen jelenidő van. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy eme végtelen tengely melyik pontjáról szemléljük az egészet, de az biztos, hogy aki a múlttal nem foglalkozik, annak jövője sincs. Az a fajta prózaíró, amilyen én vagyok, két fogalommal tud foglalkozni hatékonyan. Az egyik a tér, a másik az idő. Nagy országok írói sokat dolgozhatnak a térrel, de én kis ország szülötte vagyok, bármely irányban két és fél, három óra alatt elhagyhatom a hazámat. Mi, kis népek írói az idővel tudunk ügyesebben bánni. A Dunapestnek nagyon sajátos a szerkezete. Ha valaki ismeri és kedveli a munkásságomat, tudja, hogy ez a tizenötödik nagyregényem. Tehát egy tekintélyesebb könyvespolcot elfoglalnak a regényeim, de nincs két egyforma szerkezetű, mert az írást nemcsak hivatásomnak, de a legfontosabb játékomnak is tekintem. A Dunapestnek az az alapvető irodalmi játéka, hogy lehet-e olyan könyvet írni, amely egyszerre fiction és non fiction, szépprózai mű és tényregény. Elindul, mint egy szabályos regény, noha vannak benne olyan hősök, akik valóban éltek, és ezt lehet is tudni. A könyv végül átalakul egy szinte naplószerű tényregénybe, ráadásul nagyon személyes hangon. Izgatott, hogy ez lehetséges-e, mert ilyet még nem olvastam. Ettől függetlenül a tartalmi alapgondolat az, hogy ideje volt igazságot szolgáltatni azoknak az embereknek, akik a 44-es tragikus esztendőben hőssé váltak. Kevés az olyan hős, aki eredménnyel állítható egy regény központi figurájává. Az én könyvemben kettő is van, a kevésbé ismert svájci Carl Lutz, és a jobban ismert Raoul Wallenberg, akinek az egyik emlékműve innen száz méterre áll a parkban. Sokan úgy gondolják, hogy az Ön fő műve az Apák könyve. Egyetért ezzel? Nem, de az biztos, hogy az Apák könyve a legsikeresebb munkám. Magyarországon és külföldön, a példányszám már túljutott a másfél millión. Ez nagyon megtisztelő. Nem is hiszem, hogy még egyszer megadatik. Elfogadom, hogy ez komoly teljesítmény, de amikor úgymond, felszerszámozom az íjamat, és elhatározom, hogy könyvet írok valamiről, mindig van egy kiinduló gondolat, egy szándék. Számomra az a fontos, hogy az elkészült kézirat mennyire tükrözi ezt a gondolatot vagy szándékot. Például az Anya csak egy van című regényem alapgondolata az, hogy elmondjam az embereknek: előfordul, hogy nem tudjuk az anyánkat szeretni, de attól még ő az anyánk, és az összes nehézség ellenére, amit jelent nekünk, ő szeret minket. Ha még él az anyád, légyszi hívd fel és látogasd meg! Az a könyvem, amelyben a legközelebb áll a végeredmény a kiinduló szándékomhoz, a Sánta kutya című regény, ami egy nő életét követi a XX. században. Előfordulhat, hogy az író a legutolsó munkáját érzi a legsikerültebbnek. Az én legutolsó megjelent munkám az IGEN című kisprózai gyűjtemény, amely olvasásról, írásról és életelvekről szól. Azóta írtam egy karcsú kisregényt, mert az IGEN már év elején készen volt, függetlenül attól, hogy év második felében jelent meg. A kisregény címe - amit még sose mondtam publikusan -, és ezzel most az önök orgánumát szeretném megtisztelni – Ötvenhét lépés. Négy asszony és egy kastély sorsa. A XX. század első felétől ‘94-ig tart az úgynevezett regényidő. Nőt megformálni, átélni számomra mindig kifejezetten izgalmas. Nagyon szeretem csinálni. A látszat ellenére, legalább annyi női hősöm van, mint amennyi férfi. Igaz, az Apák könyve viszont egy család 12 elsőszülött férfijának a regénye. Az Apák könyvének csodálatos a szövege. Nyelvezete fejezetről fejezetre változik. Természetesnek éreztem, hogy ha van háromszáz évnyi cselekmény, megpróbáljam imitálni azt a nyelvet, amit éppen használtak. Háromszáz év alatt a nyelvünk rengeteget változott, volt egy nyelvújítás is, a regény idő spektrumának közepe táján. Gondoltam, hogy ez jó lesz, de nagyon nehéz volt. Az első két és fél fejezetben minden egyes szót megnéztem a szótárban. Értek meglepetések, egy csomó szó nem létezett, ezeket kihagytam vagy átírtam. Ráadásul a helyesírással is játszadoztam. Az utca háromféleképpen íródik: a legősibb az utcza, majd az ucca, végül pedig, ahogy ma írjuk. A perc is ilyen, valaha percz-nek írták. Először beleírtam az első fejezetekbe, de kiderült, hogy ez a szavunk nem is létezett az 1700-as években. Senkinek nem volt rendes órája, szükség sem volt rá, a legkisebb időegység a fertályóra volt. Nagyon érdekes és jó volt ezen gondolkozni, ezzel játszani. Meglepett, hogy ennyi nyelvre lefordították. Különösen nehéz lehetett ott, ahol nem volt nyelvújítás. Nem is sikerült száz százalékosan visszaadniuk. Jól hangzik az olasz szóvicc: traditore, traduttore (fordítás, árulás). És igaz is. Ha most angolra váltanék, ugyanazt mondanám, de más hatása volna. A nyelv sokkal markánsabban fejezi ki a beszélő személyiségét, mint a kinézete. Az, hogy ki hogyan beszél, milyen a hangszíne vagy a beszédtempója, ráég az egyéniségre. A magyar közepes tempójú nyelv, míg az olasz, de az angol is, sokkal gyorsabb. Viszonylag jól beszélek franciául, még jobban angolul, mert három évig éltem a nyelvi közegben Amerikában. Amikor franciául beszélek, hajlékonyabb, kecsesebb leszek magam is, ha meg angolul, akkor világfi válik belőlem, lendületesebb leszek. Németül meg darabossá változom, mint egy gárdakapitány. Másoknál is így van. Ezek fontos dolgok, és függetlenek a hazafiságtól, és a földrajztól. Az íróvá válás vágya már egészen kiskorában megvolt Önben? Az IGEN című könyvben olvastam, hogy negyedikes korában írni kezdett egy könyvet, Az élet címmel. Tény, hogy egy osztálytársammal nekiláttunk írni egy könyvet. A témája és egyszersmind a címe is az élet lett. Elosztottuk egymás közt a fejezeteket. Az enyém lett a születés, az övé a halál. Elkezdtem az előszót, leírtam egy papírra: „Az élet olyan, mint a…” órákig nem tudtam folytatni. Arra járt apám, nekem nem volt szobám, a hallban, egy lehajtható ajtajú szekreteren írtam. Mit csinálsz? Kérdezte. Könyvet írunk a Gidussal, az a címe, hogy az élet. Válaszoltam. Apám odanézett és azt mondta (fontos pillanat volt, mert ritkán beszélt velem): Fiam, ez egy gyönyörű terv, de legyen inkább a második könyvetek. Elsőre válasszatok valami könnyebbet, írjátok meg például a hajó történetét. Csak utána kell nézni. A tutajtól a korvetten át, szépen szorgalmasan. Ez ugyan unalmas téma, de talán be tudnátok fejezni. Arra gondoltam, micsoda hülyeség, kit érdekel a hajó története? Később egyszer, olyan 35 éves lehettem, menő írónak gondoltam magam, már megjelent nyolc-tíz könyvem, az Írók Boltja kirakatában megláttam egy szép nagy albumot, A hajó története. Beléptem, átlapoztam. Pontosan olyan volt, ahogy apám körvonalazta, csodás fényképek, szabatos leírások a tutajtól a gályán át. És valóban unalmasnak tűnt. Ezt az élményt megírtam a Bár című novelláskötetem záródarabjaként. A nyitódarabja pedig egy másik, hasonlóan fontos élményen alapult. Egyedül ballagtam haza az óvodából. Volt egy templom a Szondi utcában, most is ott van. Nem arra kellett hazamennem, de imádtam csavarogni. Betértem a templomba, láttam középen a nagy keresztet, amin lógott egy ember. Rémületes látvány volt, de közelebb mentem. A lábánál kis tekercsen négy betű. Tévedésből úgy olvastam, hogy ÍRNI. Igen. Ráadásul volt ott egy asztal, rajta a marha nagy könyv, nyitva a közepén. Olvasni is kell, gondoltam. Olvastam, hogy erősen hisz abban, hogy annak, aki elolvassa a könyvét, valahogyan kicsit jobb lesz. Ezt tapasztalta önmagán, más írók olvasásakor? Állandóan. Minden olvasástól jobb lesz. Amikor nem, akkor nem is olvasom végig. Van olyan író, akit, és könyv, amit a legkedvesebbnek érez? Egy nincs, de egy tucatnyi azért van. Hemingway novelláin nőttem fel, vallásosan imádtam, tőle tanultam írni. Úgy is mondhatnám, hogy őt próbáltam utánozni. El voltam bűvölve a párbeszéd-technikájától. Sohasem írta oda, hogy „mondta”. Nagy hatással volt rám Fejes Endre, tőle azt tanultam, hogy minden egyes betűt ki kell hagyni egy mondatból, amíg az mondat marad. Nem használta a határozott névelőket. Kulcsmondatát mindenki ismeri: Pék Mária halat rántott, túrós csuszát készített. Aztán ezt is kinőttem. Volt Mándy Iván korszakom is. Nem olyan hasonlatokkal élt, hogy „a Nap olyan, mint egy tűzkorong” hanem például azt írta egy nőalakról, hogy mintha a „fal repedéséből került volna elő”. Következtek aztán az igazán komoly prózaírók. Nem biztos, hogy ez erősorrend, de számomra ők voltak a legfontosabbak. Elsőként Tolsztoj, a regényíró, és Csehov, a novellista, a drámaíró. Majd az amerikai nagyvadak, Faulkner, Steinbeck és a többiek. Harmincas éveim fordulója táján fedeztem föl Gabriel García Márquezt, akit a XX. század kiemelkedően nagy írójának tartok ma is. A Száz év magány és a Szerelem a kolera idején két világító fáklya. Egy prózaíró számára vallásosan fontos mű az Ulysses. Mondhatom, hogy a XX. századi epika ebből a könyvből sarjadt ki. Minden trükköt, amit folyton használunk mindannyian, a hosszú, központozás nélküli monológtól a ravasz szerkezetig, megtalálhatjuk Joyce-nál. Robert Musil, A tulajdonságok nélküli ember című három kötetes könyvét is el kell olvasnia minden prózaírónak. Cervantes Don Quijote című műve a realista regény műfajának egyik pillére. Nem szabad elfeledkeznünk a Sterne nevű szerzőről, aki püspök volt, részeges, és nagyon szerette a nőket. Anglikán lévén, ez neki nem volt tilos. Fő művét a Tristram Shandy-t minden angolszász egyetemen úgy kell elolvasni, mint nálunk A Pál utcai fiúkat. A főhős egy pap, aki a templomszolgával a kocsmában mulat, míg felesége otthon éppen szül. A férfiak azon tanakodnak, mi legyen a gyerek neve. Abban biztosak, hogy fiú lesz. A pap úgy dönt, hogy Hermész Triszmegisztosz tiszteletére Triszmegisztosznak nevezzék a fiút. Csak az igazán műveltek tudják, hogy Hermész Triszmegisztosz az egyiptomi Thot isten görög megfelelője. Jelentése háromszorosan nagy Hermész. A pap el is ugrasztja a templomszolgát az üzenettel, ám az már annyira részeg, hogy elfelejti a nevet, és azt mondja, legyen a gyerek Tristram. Az Apák könyvének hősei életük fontos pillanataiban vissza tudnak emlékezni őseik múltjára, és időnként a jövőt is képesek látni. Ez a képesség mindannyiunkban megvan. Én például tudok dolgokat, amit nem éltem át, és nem is tanultam. A génjeinkben hordozzuk ezt a tudást. A prózaíró mást sem tesz, örökösen próbálja kitalálni a múltat. A Szitakötő című könyvem a nemzedékem regénye. Amikor írtam, 16-17 évvel ezelőtt, ez a nemzedék a valóságban még nem volt elég öreg, pedig azt szerettem volna, hogy a többségük haljon meg, úgy nyomatékosabb lehet a történet befejezése. Ezt úgy tudtam elérni, hogy az utolsó fejezetet a jövőbe helyeztem, 2026-ba, ami akkor még beláthatatlan messzeségben volt. Ma 2026 már nincs annyira távol, és ha megérjük, majd elolvasom, és megjelentetem a kötetet újra. Bizonyos dolgokat eltaláltam, másokat meg nem. Például azt írtam, hogy nem lesz se tévé, se telefon, se számítógép, egy szemüvegfélét fogunk hordani, azok is, akiknek látásjavító lencsére nincs szükségük. Abban összesednek a sorolt technikai eszközök. Úgy neveztem: empató. Ilyesmi már létezik, noha nem így hívják. Az ember, ha elmélyül mindabban, amit tud, sejt, érez, bizonyos fokig a jövőre is képes rálátni, ahogy a múltra. A múltunk, a jövőnk és a jelenünk szerves egység. Ez nem ijesztő? Attól függ, mit látunk. Én javíthatatlanul derűs ember vagyok. Meggyőződésem, hogy az a magyar közmondás, hogy jobb félni, mint megijedni, hülyeség. Ha félünk, az elrontja a mindennapjainkat. Ellenben, ha eldördül egy ágyú, jaj, megijedünk, és kész. Túl vagyunk rajta egy másodperc töredéke alatt. Tehát jobb megijedni, mint félni. Ilyen alapon nem is félek senkitől és semmitől. Meggondolva, hogy az őseink miket éltek át, ahhoz képest mitől féljünk? Az élet mindennapi nehézségei egy haláltáborhoz viszonyítva röhejesek. Szegény apám munkaszolgálatos volt, utána az oroszok bezárták egy olyan lágerbe, ahol horthysta tisztekkel volt együtt. Hogyan, miért? Ők is tudhatták, hogy a munkaszolgálatosok eleve rabok voltak. A szovjetek meghódítottak sok országot, a miénket is, úgy, hogy nem ejtettek hadifoglyokat, inkább lelőtték őket. Sztálin 1945-ben megüzente, hogy hadifoglyokat akar, mert a szovjet ipar számára rabszolgák kellenek. Malinovszkij vagy egy másik fővezér kiadta a parancsot: százezer hadifogoly rendel. Mint egy pincér, aki bekiállt a konyhába. Az utcán fogdosták össze, az embereket. Ehhez képest én mitől féljek? Nem beszélve arról, hogy végigéltem az életem javát. Mi érhet engem? Legfeljebb meghalok. Bár az ugye kizárt dolog. De tegyük fel. Mit jelent Önnek a karácsony? A karácsony nagyon szép eszme, véleményem szerint mégis rossz ötlet. Olyan, mint a nőnap. Azt sugallja, hogy minden évben kell egy nap, amikor legalább virágot viszünk a nőknek. Az nem baj, ha megverjük őket, de virágot vinni kell. A karácsony is ilyen. Egy nap, amikor a szeretteinknek ajándékot kell adni. Szerintem minden nap ajándékot kell adni, nem csak karácsonykor. Igyekszem úgy élni, hogy mindennap karácsony legyen. Vagy legalább hetenként egy. Még a havi egy is jobb, mint az évi. Szeretek ajándékokat adni, csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy egy vagyont költök erre. Ma például, valakinek összeszedtem öt nagyon szép, lehullott őszi falevelet, és csokor gyanánt odaadtam. Vagy szívesen írok néhány sort ajándékba. Amikor a facebook-on az írói profilom elért egy igen magas követői számot, az utolsó néhány csatlakozónak írtam kézzel képes levelezőlapot.
Fridrich Piroska