Éveink holdudvarán már elfáradt egykori ménesünk

mert nem az a baj hogy éveink holdudvarán már elfáradt egykori ménesünk
hanem siratjuk a pányvákat az éj szemeit virradatok lázasan pislákoló lángjait
reggelek tócsává szelídült unalmát estünk gombolyaggal játszó macskáit
éjjelünk szelíd horkolását zsibbadó ereinkben lassan folydogáló vérünk
mert nem az a baj hogy már csak langyos eső mossa arcunk
bár kozmetikusod keze nyomán még pirkad rajtad tétova vágy
hanem kesztyűt húz ujjamra sok régi fájó emlék
lábaim görcsölnek csak hajam nő rendületlen irammal
borostás nappalok próbálják feledtetni múltam
mert nem az a baj hogy szúr a piszkebokor Jézus töviskoronája fejemen
hanem a lehullott tulipánok sárga liliomok szirmai a kertben hevernek
sokszor nem takar be álom fekszem melletted üres bénaságban
de mégis kerek a hold fölöttünk beragyog lelkünkbe hegedűse
száll még fecskékkel szerelmünk eresz alatt tátognak fészkükben pihés mondatok
de éveink holdudvarán már elfáradt egykori ménesünk
már csak langyos eső mossa arcunk
szúr a piszkebokor Jézus töviskoronája fejemen
a lehullott tulipánok sárga liliomok szirmai a kertben hevernek

0