Az első légióst tán 13 éve ismertem meg az akkori munkahelyemen. Nagydarab férfi volt, hatalmas izmokkal. Egyszer mutatott valami homályos képet egy könyvben, ami a francia idegenlégióról szólt. „Az vagyok én.” Egy kivehetetlen arcú férfi, bárki lehetne.
Alapvetően szeretem elhinni a klienseim igazságát. Ő tudja, ő volt ott, sem jogom, sem tudásom megkérdőjelezni az életét. Neki is hittem. Később kisült aztán, hogy a légiós évek nem voltak igazak, hülye helyzet volt, kérkedett a franciatudásával, aztán jött egy ember, aki kint volt szakács, nosza, tegyük boldoggá a légióst, eresszük össze a szakáccsal, úgyis többször mondta, hogy úgy beszélne valakivel franciául. Hát nem volt boldog, mert két másodperc alatt sült ki, hogy egy árva szót nem tud. Lehajtott fejjel ültünk, megszégyenülés lett a tervezett örömből, tetemrehívás a kedves meglepetésből. Tán mondott valamit más dialektusról és megkopott tudásról, de soha többet nem említette, hogy hiányzik neki a francia beszéd. Azért csak elhittem a kedvéért továbbra is a légiós mesét, vagyis úgy pontosabb talán, hogy nem adtam jelét, hogy egy szavát sem. Aztán jött még sok légiós meg vállalatigazgató (utóbbit tényleg ismerek jópárat, nem illetném jelzővel azokat, akik kihasználva emberek sérülékenységét és kiszolgáltatottságát pár ezer forintért az adataikkal céget, kocsit, telefont vesznek), jöttek a letűnt kor hősei, akiknek régen minden jó volt. És tudják mit? Valóban volt és van közöttük olyan, akik régen tanárok, jogászok vagy csak szimplán, valamiben sikeres emberek voltak. Jellemzően ők azok, akik ezt igyekeznek titkolni. A régmúlt boldogsága be van zárva hét lakattal egy dobozba, mert ha előbukkan, óhatatlanul összevetődik a mával. És azt nem lehet mindig kibírni. És a jövő sem kecsegtet semmi jóval, őszintén, néha még én sem tudom, mivel is tudnám bíztatni a hozzám fordulókat. Csak a jelennel tudunk valamit kezdeni, de a jelen is nagyon tud fájni.
– Apám ma 7 éve halt meg. Hoztam neki egy cserepes virágot. Jaj, ha élne, én sosem lettem volna hajléktalan. Ááá, apám soha, de soha nem engedte volna!
Legalább 20 éve hajléktalan, de neki is el akarom hinni, vagyis nincs szívem megmondani neki, hogy az apja hagyta. 14 évig biztosan. Mert valahogy úgy működünk azt hiszem, hogy ha fáj a jelen és a jövő sem ígér semmi jót, akkor a múltba tekintünk bizakodva. A túlélésért megy ez és lehet, hogy keményebb, mint a légió.
Szép jelent Önöknek, szeretettel:
Nuszer Mirjam
