Beszélgetés Vámos Nórával és Rakonczay Gáborral
Vámos Nóra és Rakonczay Gábor 2022 tavaszán sikeresen átkeltek Grönlandon a Föld legnagyobb szigetén, melyet 2 km vastag jégpáncél borít és a hőmérséklet -20 Celsius-fok. 560 kilométert tettek meg 30 nap alatt, iszonyú kemény sarkvidéki körülmények között, utánpótlás és külső segítség nélkül. A 165 kg élelmet és felszerelést megosztva, szánokon húzták maguk után.
Vegyes párosban világelsőként teljesítették az ultratávú sarkvidéki expedíciót, Nóra első magyar nőként.
Rakonczay Gábor extrém sportoló, többszörös Guinness rekorder, hatszor átkelt az óceánon, a partról indulva az Antarktiszon elérte a Déli-sarkot, a tengerszintről 400 kilométert futott a Mont Blanc csúcsára és kétszer átfutotta Magyarországot. Elképesztő teljesítmények, és csak a legnagyobbakat említem.
Grönlandon is átgyalogolt már néhány éve, Nóra viszont teljesen kezdőként teljesítette ezt a hatalmas kihívást. Transzgrönlandi expedíciójukról közösen írtak könyvet Ketten a világ végén címmel. A páros interjúban az expedícióról és a könyvről beszélgettünk.
A könyv bevezetőjében kiforrott gondolataidat olvashatjuk az idő súlyáról, a felelősségről, a kockázatvállalás szükségességéről.
Gábor: Amikor az ember ennyire messzire kerül a civilizációtól, amikor minden leegyszerűsödik, előbb-utóbb a miérteken kezd agyalni, a dolgok értelméről kezd gondolkodni. Az ingerszegény környezetben rengeteg idő adódik saját filozófia kikristályosodására. Érdekes, hogy bárkivel beszélhetünk, a hegymászótól a távolsági úszóig, a vitorlázótól a sarkvidéki utazóig, nagyon különböző emberek is nagyon hasonló gondolatokhoz jutnak el.
Elvárom egy projekttől, hogy ne csak a fizikai teljesítmény élményét adja, hanem mindenképp valami szellemi hozadéka is legyen. A bevezetőben leírt gondolatokat arra szántam, hogy a hangulatát megadja egy ilyen útnak.
Miért érzed az idő múlását ennyire nyomasztónak?
Gábor: Már kissrác koromban nagyon kiakasztott, hogy nem örökké élünk, hogy nagyon kicsi időnk van. Ha belegondolok abba, hogy egy emberben mennyi potenciál van, milyen dolgokat képes átélni, mennyi mindent tud a semmiből létrehozni és adni a világnak, ha akar, akkor az én logikám szerint 400-600 évig kellene élnünk. Járna annyi, mert ha leszámítjuk a gyerekkort, amikor még csak tanulunk, meg az időskort, amikor már lefelé megyünk, akkor nagyon kicsi az a rész, amikor valami egyedit hozzá tudunk tenni a világhoz.
Egy ilyen expedíció közben ez nagyon markánsan jön elő, mert ha valamit elrontunk, nagyon könnyű meghalni. Az idő, mert limitált, rendkívül értékes. Ha csinálni szeretnék valamit, nem halogatom, hanem azonnal akarom csinálni. Ez a nap nem csak egy csütörtök, hanem a mai csütörtök, egy szuper nagy lehetőség, hogy azt tegyük, azt hozzuk létre, amit akarunk.
Nóra, hasonló gondolatokkal meneteltél ebben a csodálatos hósivatagban?
Nóra: A gondolataim fő vonala az emberi kapcsolatok témaköre volt. A fizikai világban körbevesznek a tárgyak, csomó minden történik, mégis az életünket az határozza meg, hogy milyenek az emberi kapcsolataink, hogyan létezünk a többiekkel együtt. Az út során sokszor volt felismerésem ezzel kapcsolatban, és sok minden magammal kapcsolatban is megerősödött bennem. Volt egy feltételezésem, hogy hogyan tudom az expedíciót végigcsinálni, és tök jó, hogy bebizonyosodott, hogy sikerült, bár sokkal több energiát igényelt, mint amit feltételeztem. Rájöttem, hogy ez mindennel így van. Kitűzünk egy célt, gondoljuk, hogy adott idő alatt, adott energiával végrehajtható. Ám, amikor elkezdjük rájövünk, hogy sokkal bonyolultabb, sokkal több probléma merül fel és sokkal több erőfeszítést igényel. Előre nem tudhatom, hogy milyen lesz, ha tudnám, az azt jelentené, hogy már megcsináltam.
Figyelgettem, hogy mik azok az alapvető összetevők, amitől megvalósul egy cél, hogy csapatként hogyan tudunk együtt dolgozni, mi az, ami jó, és előre visz, mi az, amin változtatni kell.
Gondolom egy ilyen expedíciót óriási készülődés előz meg. Mi a legfontosabb a fizikai, technikai vagy a lelki felkészülés.
Gábor: Egy ilyen útnál sokkal hosszabb idő a felkészülés, mint maga az út. Nincs benne napi rutin, közben kell mindent kitalálni. Ezen múlik az expedíció sikere. Bármikor, amikor bajba kerültem kint a terepen, mindig a felkészülésben hibáztam valahol, félévvel, egy évvel, akár évekkel előtte. Mindegyik fajta felkészülés fontos és egymással összefügg. Miközben hónapokat töltünk edzéssel, a technikai eszközök beszerzésével és megismerésével, mentálisan is ráhangolódunk.
Nóra: Kezdetben naiv módon, szuper lelkes voltam, majd rájöttem, hogy ez nem lesz elég, jobban oda kell tenni magam fizikailag és mentálisan is. Először csomó információt szereztem, Gáborral rengeteget beszélgettünk. Fel kellett mérni a fizikai állapotomat. Semmi sportolói múltam nem volt. Túrázni kezdtem és futni. Az erdei túrautakat nagyon élveztem, a futást nem kedveltem annyira. A fizikai és a mentális fejlődés kéz a kézben járnak. Sokkal több fizikai erőfeszítést kellett tennem, mint eddig bármikor, ehhez tudatosítani kellett fejben, hogy miért is csinálom. A test és a szellem munkája idővel összehangolódott bennem.
Hogyan érintett, hogy mindennapi rutin dolgok, például a tisztálkodás, lehetetlenné válnak?
Nóra: Egyértelmű volt, hogy 30 napig nem fogunk fürdeni. A vécézés nagyon-nagyon körülményes procedúra volt -20 fokban, hatalmas szélben, főleg nőként. Eleinte próbáltam minél kevesebbet inni, hogy ne kelljen pisilni, de nem volt jó ötlet. Nem lehetett megúszni. Ha ezek a nehézségek valakinek mentális problémát okoznak, nyilván el sem indul. Számomra a prioritások egészen mások voltak.
A prioritásokról szólva, egyikőtök írja, hogy bármit érzel, bármi történik, tovább kell menni.
Gábor: Azzal a hozzáállással kell elindulni, hogy bármi történik, menj tovább! Ha ehhez ragaszkodunk, akkor van esélyünk arra, hogy mindent megoldjunk. Ez az expedíciózás egyik alapja. Plusz a művészeti iskolában megtanultam, hogy amit belül érzünk, az alapján kell alkotni valamit, akár a semmiből. Így nekem az expedíció egyfajta önkifejezés. Belső indíttatás alapján tudatosan olyan helyzetbe hozom magam, ahol muszáj helyt állni.
Honnan tudtad, hogy Nóra is képes lesz így tenni? Végül is egymásra bíztátok az életeteket.
Gábor: Nóra apukája az a klasszikus ezermester, nyilván az ő szocializációjában benne volt annak a tapasztalata, hogy az Öreg megszereli, megcsinálja, a semmiből hoz létre dolgokat. Számomra hamar kiderült Nóra hozzáállása a problémákhoz és a kényelmetlenségekhez, hogy nem kikerülni, nem másra akarja hagyni azokat, hanem megoldani, és közben jókedvű akar maradni. Ez olyan alap, amire lehet építeni.
Nóra: Szerintem az fontos, hogy milyen az ember felelősségvállalása az élete felett. Ha valamit elvállaltam, azt végigviszem, megoldom. Nem az lesz, hogy áthárítom valaki másra.
A fejemben lévő információk alapján hozok döntést. Ha nem elég az infó, tanulok vagy megnézem, más hogy csinálja. Gábortól is sokat tanultam, például ő lehet bármennyire fáradt, akkor is elmegy futni. Kellenek a példaképek inspirációt, ötletet meríteni.
Ha el akarok érni valamit bizonyos területen, ott kell keresni sikeres véleményformálókat, megtanulni tőlük, hogy ők hogy csinálták, hozzátenni az én személyiségemet és egy új dolgot kreálni. Művészként nekem is fontos valamit létrehozni, valamilyen hatást elérni. Ezt az expedíciót nem csak magunknak csináltuk. Sok tízezer ember követte az eseményt, ők tudtak ebből inspirálódni.
Gábor, ez a második transzgrönlandi expedíciód, miben volt más az első?
Gábor: Az első út egy eszköz, egy lépcsőfok volt, kvalifikáció a Déli-sark expedícióhoz.
Akkor nagy nemzetközi csapattal mentem, ahol én voltam a kezdő, lelkes amatőr.
Sokat tudtam menetelni, kitartó voltam, de nem volt sarkvidéki tudásom. Kiderült, hogy a navigációs ismeretem és a kitartásom nagyon fontos, és mellé gyorsan tanultam. Ott volt egy „hátulról előre jutottam” élményem. Először én voltam a magyar srác, később az lett, hogy bármi van, a Gábor megoldja, kitalálja, megy elől, segít, hozza a másik szánját. Jó volt, de én akkor már nagyon az Antarktiszra koncentráltam. A mostani nagyon más volt, az hogy ketten mentünk, egészen más kihívást jelentett és sokkal nagyobb felelősséget.
Mi volt a legnehezebb?
Nóra: Nem tudok megnevezni kimagasló nehézséget, az elején minden nagyon nehéz volt; húzni a szánt, menni a hágóvasban három napig, de hamarosan könnyebb lett, amikor rájöttem a technikájára. Aztán a sígyaloglás volt nehéz, de megtanultam, hogyan lehet energiatakarékos módon csinálni. Mindig az új dolog volt a legnehezebb, de amikor megfigyeltem és ráéreztem a működésére, ha nem is könnyűvé, de elviselhetőbbé vált. Rossz érzés volt a félelem, hogy ránk támadhat egy jegesmedve. A partok közelében ennek volt reális esélye. Utólag már inkább arra gondolok, hogy az egész tök jól sikerült.
Olvastam a könyvetekben, hogy az ember az ismeretlen tényező, a veszélyforrás. Ez mit jelent?
Gábor: A sarkvidéken a körülmények adottak, ezekre konkrétan fel lehet készülni.
Minél nagyobb azonban egy csapat, annál több az X tényező. Nem lehet tudni, hogy adott helyzetben ki hogyan fog reagálni, mit fog csinálni úgy, hogy három hete nem látta a családját, fáradt, megsérült, fáj valamije. Itt most mindenki civilizáltan viselkedik, de ha senki nem aludna pár napig, egy hónapig nem fürödne, lefogyna 20 kilót, akkor mindenki nagyon másképp működne, kiszámíthatatlan lenne.
Nóra: Ezekre a nehézségekre nem igazán lehet másképp felkészülni, mint jó hozzáállást kell valahogy kifejleszteni magunkban.
Az emberfeletti teljesítményeitek hozadéka az is, hogy motivációs előadásokra kérnek fel titeket szerte az országban. Gábor már több mint 1000 előadást tartott. Csatlakoztál Gáborhoz ebben vagy önállóan is adsz elő?
Nóra: Cégeknek tartunk motivációs előadásokat és karitatív módon iskolákban is. Én arról beszélek, hogy hogyan lehet a nulláról indulva ilyen világraszóló eredményt elérni. Kielemeztem az egész utat magamnak, hogyan történt, mik voltak a nehézségek, milyen volt a hozzáállásom. Elmesélem, hogy hogyan érhetjük el a céljainkat minden fizikai és mentális akadály ellenére. Az emberek ebből a saját életükkel húznak párhuzamot és megértik, hogy ők is elérhetik a saját céljaikat.
Találtál magadnak új kihívást, új célokat? Bár alig hihető, hogy lehet ennél nehezebbet kitalálni.
Nóra: Nekem a futás volt nagy mumus, most ebben kezdtem el magam fejleszteni. Érdekel, hogyan működik a testünk, hogy lehet, ha nem is úgy, mint Gábor, de sok napon át sokat futni. Az ultrafutást tűztem ki célul, és észrevettem, hogy ha az ember már elég jó tudást szerez valamiről, azt meg is szereti.
Gábor, mi a következő nagy terved?
Gábor: Van egy félbehagyott projektem, szeretném befejezni. Egy sup-on átevezni az óceánon.
Amikor onnan visszatérek, tovább tervezek.
Fridrich Piroska
fotó: Vámos Nóra és Rakonczay Gábor
