A fiatal grafikus kissé meggörnyedve, magába mélyedten ballagott az óbudai utcán. Számos gond nyomasztotta, főleg anyagiak. A hó végét ugyan sikerült valahogyan átvészelnie, de a következő hét kilátásai nyomasztóak voltak. Csak a kifizetetlen számlák gyűltek az asztalfiókban, és percről percre közeledett a fátum: fel kell váltani az utolsó százforintost, ami vastartalékként lapult zakója belső zsebében. Annak idején a Mama úgy engedte el a távoli, bűnös nagyvárosba, hogy mindig legyen valami kis pénzmag nála, mert a „pénztelen legényt még a kutyák is levizelik, édes fiam”. Ha sok mindent nem is, de László ezt az egy anyai intelmet szigorúan megfogadta, utolsó forintjait csak végszükségben költötte el.
Gondolataiból hirtelen harsány, vidám hang zökkentette ki. Valaki utolérte a sáros úttesten és most a vállára csapva késztette megállásra.
– Laci! Virágh Laci! Ezer éve nem láttalak! – szólt a hang gazdája, egy láthatóan jól szituált, magas, szőke férfi, majd bocsánatkérő hangsúllyal hozzátette:
– Igaz, én voltam kiküldetésben… úgyhogy a szemrehányásom sztornó! No gyere, igyunk meg valamit a találkozás örömére!
És már át is fogta, karolta a vállát, húzta, vonta magával a sarki presszó irányába, ellentmondást nem tűrő gesztusokkal.
– De én most… nekem nincs… – védekezett a letámadott grafikus elfúló félmondatokkal, de barátja nem tűrt ellentmondást.
– Ne dumálj, hogy más dolgod van! Figyeltelek már a túloldalról, mert nem voltam teljesen biztos, hogy te vagy az… nem úgy battyogtál, mint akinek sürgős dolga van!
Míg ezeket harsogta, már be is lökte fél kézzel a presszó üvegajtaját, magabiztosan intett a fityulás pincérnőnek, bal keze két ujjával kört írva le a levegőbe, amit a lány mosolyogva nyugtázott és hátat fordítva nekik, le is adta a kávéfőző gép mögött álló kolléganőjének a rendelést. Virágh elhűlve látta, hogy a tupírozott hajú szőkeség a háta mögött levő üvegpolcról leemeli a jólismert emblémájú konyakos üveget, melyben az akkor Pesten oly népszerű Lánchíd „brandy” rejlett.
Barátja öblösen felnevetett, mikor meglátta a grafikus aggodalmaskodó pillantását.
– Ne rinyálj, Lacikám! A vendégem vagy! Ülj le és mesélj!
Helyet foglaltak a parányi üvegasztal mellett, amin éppen hogy elfért a két törhetetlen durex kávéspohár a fém alátéttel, és mellettük a két talpas konyakos pohár. A szőke férfi azonnal belekezdett úti kalandjaiba. Jó mesélő volt, sztorijait fordulatosan, változatos szókinccsel adta elő, humoros kiszólásain a grafikus jókat mulatott.
