779. szám Beszámoló Vers

Év Verse Szakmai Különdíj

Szerző:
Ádám Orsolya Mária:
Szenvtelenség

A könyvek élettelenül hevernek a polcokon,
hallgatnak – sosem leltem bennük utamat.
Valami zsibbadt, lassúdad nehézség nyom le a földre,
elkapva pillantásomat nézek csak a tükörbe.
Még halványan emlékszem arra a lányra,
aki az esőben táncolt, sugárzón a szerelemtől,
még elhitte, hogy fontos.
Ahogy a cipősarkak kopogtak, és néztem a kedvesnek hitt
fénylő arcát.
Emlékszem a kórház halálgyári poklára,
megtanultam, bár hosszú idő alatt, ha gyenge vagy, eltaposnak –
jó esetben.
Nincs többé nyílt sisak, ha kell, emberenként váltom álarcomat.
Furcsa, ahogy végül az álmok elkopnak.
Évekig egy szerelmesnek hitt csók emléke miatt küzdöttem,
majd végül ölelésekért,
minek az ára a hit vak elfogadása lett volna.
Talán most tanultam meg, hogy vagy magamért küzdök, 
vagy nincs miért küzdeni.
Valahogy kevésnek tűnik az egész – ne értsd félre,
elég jól vagyok.
De örök, otthontalan vándor,
hallgatások hidege bukkan fel az árnyak mögül.
Hiányzik egy sosemvolt nő melegsége,
ahogy játszunk, arcára mosolyt csempészve.
Egy szelíd érintés,
a szerelem szentsége és parázsló mámora.
Persze, megszokom.
Tudom, végül minden pokol közeli ismerős lett.
Kinézek az ablakon, és visszabámul rám a tárgyilagos égbolt,
és a szenvtelen virágok.
Fotó: Csanádi Gábor

Bódis Kriszta értékelése:

„ (…) vagy magamért küzdök, vagy nincs miért küzdeni. 

Valahogy kevésnek tűnik az egész”

„visszabámul rám a tárgyilagos égbolt”

A vers három pillére, az élet három drámai felismerésére épített híd, ami a megszületés magányfelismerésének partját – a túloldallal – a kiüresedés éteri lehetőségének megértésével köti össze. Ezen a hídon az ember hasonlatosan kel át ahhoz az apostoli szerzeteshez, aki rendje hitvallását követve a cselekvő Jézussal azonosul, s mire a túlpartra ér, noha a létezés felsebzi, képes monasztikus és kontemplatív állapotba megérkezni, meglátni a világ szenvtelen, tárgyilagos ürességében Isten tekintetét. Képes a panaszos én földre kényszerítő „lassúdad nehézségét”, a hozott és szerzett traumákat nem csupán túlélni, de megérteni, és a „kórház halálgyári poklából” feltámadott áldozatból reziliens, erős emberré válni, az emberség minden embertelen vadhajtásával, tévedésével, illúziójával leszámolva, az emberi magányosság, a felnövekedés csodálatos és csalódásos dzsungelében mégis embernek maradni. A három drámai felismerés: a magány, a fájdalom elkerülhetetlensége, és a megérkezés a vers világában az az első tükörbe nézéssel kezdődő folyamat, amely a végpontján a nyitott ablakban állva üresedik ki. A tükörből, az önmagunkra nyitott ablakból a tekintet nem jut tovább önmagánál. Ahogy az emlékezésre nyitott ablakon át is önmagunkba nézve látjuk a másikat, mindez voltaképpen szomorú, visszhangtalan szembenézés a múlttal, szembesülés történeteinkkel együtt történeteink hiányával, míg a kertre, égre nyíló ablak tágasságában egy új dimenzió nyílik, amelyet nem mi töltünk meg értelemmel, hanem önmaga, se a mindenség néz vissza ránk így. Tanulni és küzdeni: ez a két kulcsszava és a nyitja is a versnek. A kitáruló ajtó mögötti tágasságban pedig szemtől szemben ott az okos ember veszte, az emberé, amint éppen elhiszi, hogy erős és befolyásolhatatlan, hogy több mint a másik, az a másik ostoba, aki persze önmaga. Önmaga az, aki a „másik én” is lehetne, aki „Évekig egy szerelmesnek hitt csók emléke miatt” küzd, s akit majd csak a tudatossága, és nem a tudása tehet függetlenné. Ez a versbéli hosszú út át a hídon mindössze egy fél fordulat egy kis szobában a könyvespolc melletti tükrön átsikló tekintettel az ablakig. Egy fél fordulatban át a hídon, a hídon át pedig tele ütközettel, harccal, szenvedéssel addig a döbbent magányig, ami már nem fáj, amiben az én súlytalanul szemlélődve tudomásul veszi, hogy a legnagyobb együttérzés olyan szenvtelen, amilyen csak a természet természetessége lehet. A vagyok, aki vagyok identitásának elfogadása pedig egyesíti a cselekvő, apostoli és a meditatív, megváltott szerzetes létállapotát, ott, azalatt a bizonyos tárgyilagos égbolt alatt, a szenvtelen virágokra nyíló ablakban, ahonnan a nézőre visszabámul a világ, a verselő elhallgat, a megkérdezett visszakérdez.

Kapcsolódó írások