Kóbor macska

Még hogy sajnálni egy állatot nem lehet,
kire döglöttként gondolni, szívem nem mer;
és gondolni neki, már végső menhelyet,
kit a halál úgy ölt meg, lassan, türelemmel.

Mint akivel meg a csoda nem is eshet,
nem hagyva hátra nekünk, csak hajlott árnyát;
kinek jöttét te is velem együtt lested,
látva a világot az ő nyomorán át.

Nem tudva hogy, hogy köszönd meg neki híven
ragaszkodását, nézve tusáját lopva;
ki mégis megvidámította a szívem,
jutva talán magasztosabb távolokba.

Kire úgy gondolok vissza én is néha,
mint akinek sorsa az egyetlen igaz;
aki nélkül e világ sötét és néma,
kinek nem jutott, csak a lucskos, földi gaz.

Kívánva: jobb sorsa öröklétté legyen,
kinek hamvait az úr szemébe szórnám;
úgy állva emléke előtt lábujjhegyen,
remélve, nem tépi már a szennyes orkán.

Kinek nem jutott e földön, csak rút gyönyör,
kinek titkát bárcsak egyszer megfejteném;
akit végül nem nyelt a dögkút gödör,
úgy bújva meg az érző szívek rejtekén.

Örülve, ha a lábainkhoz bújhatott,
akit tenyerén a halál könnyedén hord;
kinek közöttünk nem kívánok új napot,
csak hogy fényeskedjen neki már a félhold.

Úgy képzelve az életét jobbra, szebbre,
kivel együttérzésem e dalban tudatom;
hozzá szólva és bújva és törleszkedve,
mint aki nélkül ez a világ csupa rom.

Kinek árnyát még most is magam előtt látom,
míg a lelkem úgy háborog, és úgy vádol;
míg a sóhaj megfeszíti a kabátom,
helyette szólva most a lét viharáról.

Úgy érezve, a gyász mindeneket átfon,
úgy érezve, valósággá most ő teremt;
ízlelgetve az áldásom és az átkom,
macskaszemmel nézve a süllyedő jelent.

0