(egy) bitumen tócsa vicsorít a napra aszfalt csurran, petrol szaga száll csatornáink bűze a mélyből felböffen magától is viszolyog a városi nyár a tikkadt parkban két nyomorult nyugdíjas gyilkolja egymást az árnyékos padért maszatos kiscsávó veri magát földhöz anyjával hisztizik újabb fagyiért villamosvezető taxissal üvöltöz míg beléjük nem hajt egy kamionos a mentős megfogadja: új életet kezd most és a Dagály strandon lesz ő kabinos hűvös irodákban a légkondi zümmög talpas poharakban megcsörren a jég decens titkárnőtök a telefonba suttog: – Főnök, a népnek lassan elég... (kettő) Leszáll a tintakék éjszaka végre a külvárosra, hol szállásom vagyon. Ilyenkor már a tolvajok sem járnak. Villák mélyén pihen a harácsolt vagyon. (három) Átizzadt vánkosát feje alá gyűrve rejtett vackán elhevert a hőség. Forgolódott kicsit még talán, de aztán halkan horkolni kezdett; sósízű csöpp csordult le homlokán. (négy) Alszik a város, ülepszik a por. Kannákban poshad a savanyú bor. A remízből kiszorult villamost nem őrzi senki, hát most mint a fost a disznó a palánkra; graffitit kennek gyorsan az oldalára. (öt) Alszik a széken a kabát, zsebében fizetési meghagyás, csekkek, számlák, szórólapok... manapság mi lehetne más? A távolságot neked ígéri, mint üveggolyót, egy iroda reklámja, pálmát, fövenyt és hitelre kéjt, (a törlesztést több éved bánja) Hívd inkább enyhülésül a lassan hűlő éjt; az utolsó korty italt, slukkot vagy bármi „szert”, (melytől az álszent társadalom amúgy óva int...) és reménykedj abban: holnap nem kezdődik életed újra itt, már megint.