„Ebből van replay gomb, de a pillanatból nincs.”
Ezt a már-már Paulo Coelho-i magasságokba (?) törő mondatot mondtam a gyerekemnek tegnap,
amikor megkérdezte, nem baj-e, hogy elkezdett mesélni valamit, miközben én zenét hallgatva sütöttem.
A zenére értettem a replayt és arra a megtisztelő helyzetre a pillanatot, amikor a kamasz mesél. Megoszt
velem sok mindent, nem az, de szeretném, ha ez így is maradna. Tehát megfogom a pillanatot és
belemerülök. Sehol máshol nem sikerül ez szinte nekem, most tanulgatom, mondjuk jó tanpálya volt
szintén tegnap a szalagavatója, ahol csak ültem bőgicsélve meg nevetve, és nem dokumentáltam végig
az egészet, mert azt már felismertem, hogy visszanézni azt a pillanatot, ahol ott sem voltam, mert
telefonnal vettem, az kevésbé jó, mint nem venni, de cserébe ott lenni. Erre is a gyerekem tanított meg
egyébként.
És most olyan fura, hogy az adventi számban elkezdem ecsetelni, hogy ne várakozzunk, mert ugye erről
szól ez a négy hét, várni a csoda eljövetelét. Persze, várakozzon mindenki, ahogy szeretne, nem
megtorpedózni szeretném ezt, jaj dehogy. Csak épp úgy jöttek ki a dolgok a világban és annak hatására
bennem, hogy rájöttem: immár 45 éve valami Advent-szerű állapotban várom a csodát, hátha eljön és
közben elment nagy eséllyel több, mint a fele az életemnek. Csehovi karakter-élet, révedek és várom,
hogy majd jó lesz. Rosszabb napokon kifejezetten a túlélés a tét, akadálypálya, aminek a végére várom
a kupát (ismerős? „Na még ezt megoldom/megcsinálom/túlélem/megtolom stb, aztán MAJD jobb lesz,
jóra fordul, legközelebb lesz bátorságom, majd kisírom magam, ha lesz időm, ha nem látják, ésatöbbi,
ésatöbbi, aztán megint az adventi számba írok, pedig a múltkor írtam a legutóbbit. Közben meg eltelt egy
év csupa majddal.)
Nekem ijesztő az, ami a világban zajlik. A háborúk, a növekvő antiszemitizmus. Nem fogom most kifejteni
az álláspontomat, legyen elég annyi, hogy elhatároztam, biztonsági játékot játszom. Mert oké, lehet,
hogy van valami az élet után, ami méginkább élet, ahol minden szuper és a jó hír az, hogy annak már
nincs is vége, na de mi van, ha nincs ez a hely? Ha az itt és most az egyetlen hely ahhoz, hogy
boldoguljunk? Szóval azt mondtam magamnak, hogy rendben. Legyen azoknak igaza, akik ezt vallják.
De addig is, a lehetőségeimhez képest megpróbálom kihozni a legjobbat mindenből, maximum kétszer
lesz jó, na bumm. És nem, nem játszom ájtatos manót. Tudom, hogy nekem ehhez elég jók a
lehetőségeim. Van otthonom például. De akár lehetnénk boldogabbak is, ha már. Vagy tehetnénk érte.
Vagy ha nekünk van hozzá eszközünk, hogy a másiknak jobb legyen, akkor segítsük ki az észszerűség
határain belül. Mert persze elsősorban önmagunkért felelünk. (Üres tálból nem lehet kínálni –mondaná
egy nagyon fontos barátom.) Nem lettem jobb ember. (mondjuk legalább adventkor sem tolom túl,
bocsánat, de tényleg van az az embertípus, aki kábé 4 hétig látja, hogy mondjuk vannak hajléktalan
embertársai. Akkor megcselekszi a jót, kinyithatja az ego-kalendárium napi ablakát, begyűjti az
elismeréseket, vállonveregeti magát, aztán agyő.) Szóval nem fogom előadni itt a nagyon jó fej szocot,
aki aztán altruista módon minden egyes percben segít és boldogságról papol. Persze, hogy nem. De azt
megfogadtam, hogy megpróbálok nem ártani. Senkinek. A legrosszabb napjaimon sem. Nem csak
Szentestéig.
Cselekvő várakozást kívánok tehát Önöknek is. Kevés (el)várással és annál több csodával, hogy ne csak
várjuk, hanem teremtsük.
(És akkor a legvégére egy személyes még, kifejezetten ebbe a lapszámba: Lázár Katit imádom. A
legnagyobb élő színésznőnek tartom és az egyik legnagyobb élő embernek. És tudják honnan tudom ez
utóbbit? Egyszer még diszpécser koromban telefonált, – amúgy nyár volt, erre emlékszem – mert
aggódott egy hajléktalan emberért, akivel szokott beszélgetni, akinek sokszor visz enni, és napok óta
nem látta. És akkor felemelte a telefont és telefonált. Hát valami ilyesmi a lényeg, azt hiszem.
Nuszer Mirjam
