K. István egyike a kerületi zsiványoknak. Ismeri az utcákat, búvóhelyeket, a helyi kocsmákat. A nap utolsó köre után egyensúlyát elveszítve elhasal a betonon. Kezében az elmaradhatatlan tablettás bor. Ruhájából gyomorforgató, savanykás vizeletszag árad. Kedvenc törzshelye a Négy csöcs. Hogy miért? Ha megkérdeznénk, kaján vigyorral, testbeszéddel válaszolna, női idomokat mutogatva magán. Az utcán él. A hivatalos nyelvek úgy fogalmazzák meg, közterületen életvitelszerűen tartózkodik. Napjait a kocsmában, vagy az utcán tölti koldulással. A szabálysértési törvénnyel tisztában van, az erre vonatkozó jogszabályokat, paragrafusokat, a törvényi szövegeket is kívülről fújja, mint örök slágert. 14 évesen szembesült először azzal, hogy milyen belülről egy zárt intézmény. Gyorsan tanult, alkalmazkodni tudott a megváltozott körülményekhez. A szakmát igen jól kitanulta. Következtek a súlyosabb bűncselekmények, amit az igazságszolgáltatás nem nézett jó szemmel. Kint és bent. Ez jellemezte az elmúlt 40 évét. A környéken nehéz fiúnak számított, no nem a testalkata és a magassága miatt, referenciának a többoldalas priusza is elegendőnek bizonyult.
Felhúzott ingujja alól, egy régi tetoválás részlete rajzolódik ki. Szeretlek Mari. Alatta egy évszám.
A sétálóutcában járva már messziről kiszúrom. Éppen H. Attilával egyezkedik, nonverbális jelekkel tudtára adva, az üzletelésnek mára vége. Kabátjával takarni próbál egy flakon cserszegi fűszerest. Meglát, nagy levegőt vesz, majd színpadias mozdulatokkal belekezd a darab első felvonásába.
– Baracska. Tudja, kiket visznek oda? Az olyanokat, mint én. A börtönhöz képest szanatórium. Ott aztán jó dolgom volt. Hogy mi volt a bűnöm? Alkoholt ittam közterületen. Tudja, az utcát elviselni csak részegen lehet. A magunk fajtát senki sem nézi jó szemmel. Odadobnak néha pár forintot.
Nagy levegőt vesz, majd így folytatja.
– Angéla meghalt. Összerugdosták. Jöttek a rendőrök, kérdeztek ezt-azt. Azt rebesgetik az itteniek, hogy szerbek voltak. Mindenki találgat. A kórház előtti parkban találták meg. Gyertyák gyulladtak azon az éjjelen.
Arca eltorzult, szemei fájdalmat tükröztek. Nem kérdezek, magától beszél életről és halálról.
– Nem akarom úgy végezni, mint Feri. – Lehajtja fejét, keresztet vet, mint a jó katolikus, majd így folytatja.
– Mind így végezzük.
Hallgatok. A csend most jóleső érzéseket kelt mind kettőnkben. Talán emlékezik mindazokra, akiket név nélkül temettek.
Kezét nézem. Üres sörösdobozokból formatervezett hamutálakat rakosgat maga elé. Elhúzza száját, vidékies akcentussal megszólal:
– Itt sok a külföldi, no meg a migráns. Jó pínzt adnak érte. „Szouvenir”, one hundred forint. Látja, jól beszélem én az angolt.
Önelégült tekintettel szeme a járdára téved. Felkap egy félig elszívott cigarettát.
– Van gyújtója? Jó lesz a gyufa is.
Cigi, cigi, cigi… – az utca zaján keresztül, áthatol egy harsány hang.
– Ilona rikácsol már megint. Majd beviszik a zsaruk. Nem veszek cigarettát, drága. A cigisek meg átvernek.
Némi cinkossággal felém kacsint.
– Ebből lesz a jó cigaretta, sodorjak egyet magának?
Itt mindenki árul valamit. Fű helyett majoránnát, van, aki a testét. Mély dekoltázs, egy kis mosoly. Már mehet is a parti a kapualjban.
Mintha ez lenne az utolsó szál, mélyen letüdőzi, hatalmas füstkarikákat fúj a levegőbe.
Előveszi kabátja alól a jól bevált tablettás borát, lecsavarja kupakját, mélyen meghúzza, ízleli, mint az édes, kései szüretelésű tokaji aszút szokás. Hozzá képzeli az utolsó vacsorát.
– Ez tartja bennem az életet, és ebbe is fogok belehalni. Ha meg kell halnom, akkor inkább az utcán.
