– Tudod, nekem a postásunk jó hírt nem is nagyon hozhat... Nincs már olyan, hogy két szomszéd este kártyázva borozgat, nem járunk át vendégségbe, hozzánk se jön gyakran senki. Macskánk enni jött be este, aztán éhesebben ment ki. Huszadikán hóvége van, később jön a kölcsönkérés. – Hogy azt miből adjuk vissza? Ez egy ötmilliós kérdés... Tehetősebb barátaim elkapják a tekintetet, ha meglátják, hogy az ember kissé messzebbről integet – ráköszönök. Látja, hogy már nincs választás, észrevehet. – Hogy vagy, haver? És a család? – de mosolya kényszeredett. Két mondat, és elbúcsúzik. De tudom, ő még barátom. Nem szólt, hogy hónapok óta nem adtam meg tartozásom... – Parizert és lecsókolbászt! Most nincs az az olcsóbb fajta? Hétszáz? Rosszul olvasható ez a dög cédula rajta... Még fél kiló kenyér kéne. Nem több, hisz' csak ránk száradna! A kovászos uborkából egyet – na jó, kettőt! – adna? ... És a hentes – régen ismer – látom, hogy a felét írja. Lám, mi mindent elviselhet egy hentes zsíros papírja... Eltelt egy nap. Eggyel hosszabb lett a múltam. És a holnap? A jövőbe egymás után ilyen semmi napok tolnak. De örülök minden napnak, mert így fogynak a többiek. – Ne cigizz, és tovább élhetsz! – Ja. Élhetnék. Tovább... Minek?