Megint itt vagyok a szóróparcellatéren, ahol a vízoszloppal magasra emelkedett tested por martaléka – a gravitáció parancsára – alázuhant az is a virágágyásra, s most béna mozdulatlansággal pihen, és néma csendesség lapul a színek tarkaságán, meg a füvek vigyázzba álló szálai között – de a légen át hallani lehet a rohanó kocsik, zajgó villamosok, s mind az élő zajok szüntelen zsibongását… én is csendben ülök a padon, pedig kiáltani, jajongani kellene Érted!