(A politikai üldöztetés áldozatainak emlékére)
„Ezt az undort hiába is erőltetném megmagyarázni egy olyan embernek, egy… na, már most szétvet a feszültség… normálisan hétköznapi személynek, mert indokokat várna el, okokat keresne, jogosan vagy jogtalanul, lényegtelen.”
Sylvia, Edit nővére nemrég költözött vissza az emigrációból, ahová azért száműzték anno (adoptálták, de így dramaturgiailag jobban hangzik), mert fél szemére vakon, egyik fülére siketen jött a világra. Orvosi műhiba. Egész délelőttjét szánta erre a bevezetőre. Készült, akár a színész a fontosabb premierjeire. Túlzás lenne mondani, hogy lelkesen, de azért merészen nekiveselkedve. Magándetektív segítségével tárta fel családjának múltját és eljött az alkalom, hogy lefújja róla a port.
A hipnózist mint lehetőséget fodrásza, Yvette vetette fel, aki foglalkozásából adódóan megtudott róla ezt-azt. Azt is, mitől tart leginkább, ezért bevetette a mondatot, ami elhatározásához nagyban hozzásegítette. „Senkinek sem áll jól a kórház, neked szívem, különösen előnytelen lenne” – sajátos stílusával, ezzel az ominózus érveléssel ijesztett rá.
„Ugyan, mi van ebben? Száműztem két tárgyat az életemből. És ha történetesen kínainak születek? Semmire se lennék kötelezve…” Ez a momentum szintén megmaradt Sylviában régről, ha Edit megnyílt előtte. Tudniillik képtelen volt késsel és villával étkezni, sőt egyenesen hányingere támadt a látványtól is. Amikor felvette a kapcsolatot a terapeutával, az közölte, a cél nem az, hogy az „ülések” után mindenképpen éljen ezzel a szokással, csupán választ kaphatna e zavar okaira, melyek tudatalattija mélyén bújnak meg. Belement, kényelmesen elhelyezkedett, transzállapotba hozták (így látták), kezdetét vette az utazás.
– Most egészen fiatal, még gyermek. Hogy érzi magát a kis Edit?
– Szorong. Apa mindjárt hazaér a munkából, anya nagyon igyekszik, kapkod.
– Hol vagytok éppen?
– A konyhában. A terítéket készíti hármunknak a vacsorához. Négy tányért rak a damasztabroszra. Ezt mondja: „Ne lábatlankodj itt nekem, apád biztos farkaséhes lesz. Tudod, milyen akkor.”
Az orvos azonnal rákérdezne a negyedik tányérra, korainak érzi, majd visszatér rá – dönti el másodpercek alatt.
– Milyen akkor édesapád, Edit?
– Nyűgös. Irtóra nyűgös. Halljuk hazaért. A cipősszekrényre dobja a kulcsait, így jelzi. Néha köszönésképpen morog valamit. Nem teljesen értem, miért mondja anya olyankor medvének, és hogy lehet farkaséhes egy medve.
– Edit, mi történik ezután?
– Leülünk, miután apa helyet foglal. Megkérdi anyát, jó kislány voltam-e? „Mint mindig” – reagálja le, hozzábiggyesztve: „Na persze”.
Ezt követően enni kezdenek, mélységes mély csöndben, az evőeszközök egymáshoz súrlódása hallik csupán. Az apa megtörli akkurátusan háromszögbe hajtott szalvétájával a száját, közben a lányát figyeli, ahogy szegényke a rántotthúsát próbálja feldarabolni, sikertelenül.
– Talán nem elég puhára készítetted, drágám? Egyébként meg, mondd meg Editkém, ugye elmegy az ember étvágya az üres hely látványától? Meddig akarja anyád ideszögezni a fiúnkat? Letelt a gyászév, emlékeztetnélek – fordul a nőhöz. A feleség előre tudja, nincsen jó válasz, az következik, ami estéről-estére.
Sylvia teste megfeszül az ilyen helyzetekre készített, félig dőlt fekvőhelyén.
– Mi történik most? Meséld el, rajta! – bíztatja az orvos.
– Apa a hátam mögé lép, óriási kezeit ráteszi az enyémekére. Sziszegő hangja van, ahogy kiejti a szavakat: „Hal-lat-lan, egy ekkora leányt úgy kell megtanítani a kulturált étkezésre!” Anya szólna, de apa gyorsabb: „Ez a feleségek, főképp az édesanyák dolga lenne, ha már egyszer nem telik nevelőnőre, drágám! Lesöpröm az asztalról azt az átkozott tányért, amennyiben holnap is kiteszed. Ennyi a mondanivalóm…” Fáj a tenyerem, ahogy ránehezedik a keze, meghajolnak az ujjaim, és a tányér… Kára gondolok, a Dzsungel könyvéből. Apa sziszegő hangja összezavar. Medve, farkas, kígyó, képtelen vagyok mindezt értelmezni. Rossz ember, gonosz. Márkot kirekeszti, anyát kritizálja. Teher vagyok.
– Ki az a Márk, Edit? A családhoz tartozik?
Sylvia felsikolt, ekkor az orvos gyorsan visszahozza (gondolja ő…) a jelenbe. Homlokán verejtékgolyók indulnak útjukra, zilál, görcsösen kapaszkodik a karfába.
– Hogy az Isten verje meg! – mondja.
– Hogyan, kérem?
– Majdnem minden próbálkozás után, ami arra irányult, hogy rendesen használjam a villát és kést, úgymond tisztességesen, ezzel a káromlással vonult vissza a dolgozószobájába. Anyám pedig szipogott, szivárgott a könny a szemeiből. Fáj. Tehetetlen vagyok.
– Szóval gyermekkori traumával állunk szemben – sommázta az orvos.
– Nem ütött meg soha, sem engem, sem anyámat.
– Ellenben lelkileg terrorizálta.
– Hagyja már ezt! – vágott közbe Sylvia. – Sok családban van jelen a szigor, ez még nem okvetlenül vezet öngyilkosságokhoz és megőrüléshez! És mit szól ahhoz, amikor a híradásokban százszor elhangzik egy emberről, milyen csendes volt, kedves, segítőkész, aztán bekattant egy szimpla verőfényes reggelen, hogy kiirtsa a családját önmagával együtt? Mentális betegség a háttérben. Ismerős? – Sylvia kínosan felkacagott, majd folytatta. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, doktor úr. Kissé félresiklott esetem megvitatása. De mielőtt kiteszem a lábam innen: kérdezte, ki volt Márk. Hát a bátyám, doktor Kreinász. Tavaly a kamra mögött, kötéllel… tudja, hiszen ön igazolta az idegenkezűség kizárását, mégis faggat. Nem, ne mondja nekem, hogy számoljak harmincig, inkább bökje ki, kit hívtak Kreinász doktor kollégájának? Miféle altató- túladagolás volt anyánk halála mögött?
A férfi lefagyott. Ez a nő végig mesterien tettette a hipnotikus állapotot. Ellentámadást indított.
– Maga csak itt tart? Meddig akar szöszmötölni ezzel a történettel, ki a fene egyáltalán? Nem orvos, most látom először. Príma az előadásmódja, kétségkívül, gratulálok!
Sylvia kivár, akár a sakkjátékos. Hallgat.
– Na, Edit? Mindezt a képzelete mondatta magával, vallja be! Bizonyíthatatlan a meséje.
– Ahogy a magáé, drága uram. Tudja, ki az az Edit? A nővérem. Akit ön hysteria nervosára hivatkozva bezáratott a diliházba. A bátyámat szintén sikeresen tette tönkre. Hallgasson! Ez itt nem a nürnbergi per, ne izgassa a kis szívét. Politikailag megtervezett akcióban vettek részt. Szépen járnék, ha tegyük azt, ötvenvalahányat írnánk. Kiábrándítom, Kerekes doktor, eljárt az idő felettünk. Ötletesebb névváltoztatással is élhetett volna.
Üres, súlytalan lég lengte be a rendelőt.
– Távozzon innét! – nyögte az orvos.
– Miután bemutatkoztam, és elégtételként bocsánatot kérnek tőlem, megboldogult anyámtól és a bátyámtól, maga és a fia, aki az árnyékában bujdos. Szilviaként anyakönyveztek. Nevetségesen könnyen hozzáfértünk a levéltári nyilvántartásokhoz. Az ügyvédjeimmel, mielőtt kérdené. De nem fogja. Szóval anyám apám vadászfegyverével egyszerűen mellbe lőtte magát. Elnézést a nyers modoromért. Tudja, civilizált világban leledzünk, mégis az a véleményem, magának ugyanígy illene végeznie. Nagylelkű leszek. Tárgyilagosan folytatom. Apámat miért kímélte, amikor ő volt a főgonosz? Sejtem. Ne mondja. De ott a bátyám. A világon senkinek nem ártott. Olyan mennyiségű sokkterápiát hajtatott végre rajta… a tarkólövés kíméletesebb, látott párat, igazam van? Tudja, így megy ez. Így ment ez itthon, akiknek hatalmukban állt elhallgattatni a törekvőket. Választhat. Vall nekem, vagy háborús bűnösként vitetem az ebek elé!
Az orvos, maga sem tudja, Kreibász, Kerekes, kicsoda is tulajdonképpen, tüdejének iszonyú mélyéről hörögve feleli:
– Asszonyom, bocsásson meg nekünk, kérem! Ne hagyja családunk nevét bemocskolva a régi almanachokban…
– Minek néz engem? Szavamat adtam – feleli Sylvia. – De mindig lesz egy, aki emlékszik, és megnevezi a vétkeseket. Ezzel a tudattal praktizáljon tovább a fiával egyetemben, mivel vétkesek közt cinkos, aki néma. Babitsot talán ismeri. Az emlékezés falába bevertem a koszorútartót, tegyék meg, hogy felszentelik. A viszontlátásra!
Ezzel otthagyta a magába roskadt öregembert, kilépett a szakadó esőbe, a tudattal: esélyt sem ad semmiféle viszontlátásra.
2021 május, első díj
