703. szám blog Mirjam

Egy szocmunkás naplója: Lecsó

Szerző:

Azt hiszem, a lecsó maga a világbéke, de legalábbis magyar ember megnyugvása, testvér-testvér elleni harcának elsimítója, egyezményes biccentések paradicsoma, felpaprikázott hangulatok lecsihadása. Ahol a lecsóillat, ott a komfortos, biztonságban vagyok-érzetű beszélgetés – na erre jutottam.

A lecsóban nincsenek társadalmi különbségek, jó, persze van, akinek a kolbász, ne adj Isten a lecsókolbász is elérhetetlen bele, de van az az áldott nyárvégi-őszeleji pár hét, amikor aztán tényleg boldog-boldogtalan lecsót eszik és nem téma, ki mivel szereti. Rotyog a szállón a közös konyhában és rotyog a Rózsadombon is, meg bográcsokban az ország minden pontján, ki cigányosan erősen készíti, ki shaksukát főz. Rizs, nokedli, kolbász, tojás, lángosra, tésztára, cukkinivel, hidegen, melegen…a lecsónál elmondjuk a saját szájízt és elegánsan hagyjuk, hogy a másik egészen másképp szeresse. Csak tanulhatunk önmagunktól lecsó-ügyileg. Még a rántott hús tud ilyen egyetértést szülni talán, de ott a vegák némi hátránnyal indulnak a nagy közös elfogadásban.

Én magam vagy 15 évig nem ettem lecsót, lehettem vagy 8-9 éves amikor a dédanyám kedvem szegte erre a nem csekély időre. Kellett tehát idő, hogy a nagy egység része legyek, lecsó-outsiderségem elhúzódott. De éreztem én, hogy hol a helyem. Nyaranta sok időt töltöttem a nagyszüleimnél az Őrségben, egész pontosan Alsószölnökön (később Felsőszölnökön is, de az egy másik történet) és amíg a nagyszüleim rendeltek, a dédi vigyázott rám a szomszéd Rézi nénivel, akivel barátságot kötöttek. Elképzelni nem tudom miről tudtak beszélgetni, a magyart épp hogy beszélő vend, kendős parasztasszony, akit imádtunk amúgy és a pesti dédanyám, aki egészen máshogy szocializálódott. Egy biztos, szövetségük szent volt és kettejük két világháborút megélt lelke nem tudta feldolgozni, hogy amit a tányéromra szednek (aznap épp lecsót), azt nem eszem meg maradéktalanul. És meg kellett ennem, mert a két egész más osztályból jövő, de az éhezést megtapasztaló asszony nem engedett. Megettem. Aztán ki is hánytam. És akkor jött a szünet.

Dédanyám egyébként a kakaóm tekintetében lazább volt, mire felkeltem ugyanis, mindig lett a tejnek föle a bögre tetején (nagyanyám korán elkészítette és várt az asztalon a barna mintás bögre, benne a föl alatt a Bedeco). Igazi tejcsarnokból való, kék színű kannában lötyögtetett tej volt ez – na ezt imádta a dédi és a fölét leette, nem kellett nekem, lehunyta hozzá a szemeit, máig látom a jelenetet. A házitej és és leginkább a föle tekintetében (ez a tekintet részemről riadt és nem élvezettől szemlesütött) élethosszig szünetben vagyok, ma sem enném meg. 

Na de lecsó. Azt ma már enném, de mire megjött az eszem, elromlott a gyomrom. Azért időnként halált megvető bátorsággal készítek és eszem. Bármilyen formában.

Valamiért egyébként a lecsó illatáról nekem a volt szerelmem jut eszembe, akivel amúgy az életben nem főztünk együtt lecsót, mondjuk panelban lakik, ahol nyaranta állandósul a lecsóillat, 60 lakásból kizárt, hogy ne főzzenek valahol, szóval lehet, hogy ez valami árukapcsolás, mindenesetre lecsóillatban gondolatban mindig odalibbenek egy kicsit, hogy aztán hazataláljak a saját lecsóillatomba, amiből hagyhatok a tányéromon kedvemre. Egyébként panelban lakom én is, szóval nyáron többet jár a fejemben, meg a dédi is olykor, meg a Rézi néni is, aki ugyanazon a nyáron lecseszett, hogy ne fütyüljek, mert sír a Szűz Mária – ez az infó is megfeküdte amúgy a gyomrom egy időre. Megemésztettem ezt is.

Itt a nyár, csapjunk a lecsóba! Mert a lecsó időutazás, a lecsó elfogadás, a lecsó örök. 

És tegyünk el télre is, nehezebb időkre. Hogy majd tudjunk rá fütyülni.

Szeretettel:

Nuszer Mirjam

Kapcsolódó írások