Engedj be

Őszt görgetek magam előtt.
Megsárgult köntösbe bújnak a fák.
Erdő mélyén nem dalol a nyár.
Mögöttem elhervadt,
eltaposott árnyak maradtak.
Maradtam magamnak.
Széthullott az éjjel,
pirkad felettem.
Hadat üzennék a csendnek,
de torkomban ragadtak a szavak.
Pokolfajzat a fájdalom!
Zsolozsmát zeng a vágy,
jajkiáltásba fúlnak az igék,
süpped alattam az avar.
Talán nem lenne ennyire
magányos a csönd,
ha megtörné a szél
a  játszadozó éjt.
Mire az őszi falevél lehull,
engedj be szívedbe.
Tán ott, tombol még a nyár.
Súgd fülembe, hogy zöld a rét,
hullámzó folyó az emlék,
két partja között te vagy a híd.
Titkot rejt a csók, az ölelés.
Megalkuszik az idő, ha kevély is.
Hogyan csitíthatnám szomjam,
hisz hideg kint az est,
télbe fordulva bús magányt ád,
hófehér havon a csend.
Mire az utolsó levél lehull,
engedj be magadhoz,
hisz halált hoz a kinti világra
lopakodva az éj.

0