Titkokat kiabáltam süket fülekbe
bénákat erőszakoltam meg
cicit mutattam vakoknak
s némákat biztattam imamormolásra
Indul a nap, szokás szerint kínkeservesen, egy jó ideje már. A telefon kijelzőjén mutatott idő és dátum néma rettegéssel töltenek el – ha az idő közeledik a hajnali 4 órához, egy vasmarok kezdi szorítani a torkomat, szemeim kipattannak, esélyem sincsen már visszaaludni, kivet az ágy, aztán rohanok kávét csinálni. Ilyenkor szinte remegek a kávéért, mert azzal tudom elnyomni egyre nyomasztóbb és zavarosabb rémálmaimat, meg ugye kompenzálni is kell vele ezt-azt.
Egy ideje már nem állok befeszülve és toporogva a közeli sétálóutca hajnalban nyitó péksége és trafikja előtt űzötten, félelemben, éhségben felajzva – mint 7-8 éve a késdobáló előtt, verítékezve, remegve noch dazu – piálni már nincs gusztusom egy ideje, ahogy a piásan viselkedő önmagamhoz sem. Amikor nagy ritkán izomból próbáltam leinni magam a közeli vietnami boltok szédítő választékából, menekülve kibírhatatlan érzéseim elől, akkor is inkább nem vállaltam volna a felelősséget magamért. Már nem a bolt környékén téblábolva várom az egyre sötétebb és komorabb, néhol vészjóslóan esős hajnali 6 órát, mint az Előd és Bánya utcák tétován előtántorgó homeless-ei, hanem a lelakott szobám falát kaparva a Cserkesz szállón.
(Igen, már nem a szultáni háremek legelőkelőbb helyeit is meghódító Cherkes/Circassian lányok, hölgyek kecses bájait, és néma, visszafogott szenvedéllyel járt táncaikat nézem a JewTube-on, sem a szaltózó azeri lezginkásokat)
Reggel 6 vagy nagyon max. fél nyolcnál tovább nem tudok sivár, lepukkant, megdzsankult szobámban megmaradni – legkésőbb a folyosón csordaként végigdübörgő, üvöltöző irokéz építőipari munkások adják a kulcsingert –, mert valami megfoghatatlan és megfellebezhetetlen erő hajt ki onnan a sötét, ősz végi hajnalba.
A közeli bezárt, lelakott, vagy még mindig kitartóan zakatoló üzemek bizony tényleg a komor feltámadás titkát őrzik, ahogy a költő mondja. Űzöm, hajszolom magamat is, el innen, el önmagamtól, a ki tudja hová, vagy a már megint oda, vagy a jobb híján oda nyomorúságába. A munkásszállón egy jó ideje már önmagam terhére vagyok, a török srác vagy indul kebabhúsokat fűzni a Keletihez, vagy a Kakaós fogja be valami piszkos melóra. Nincsen se tévém, se rádióm, az okostelefonom szokás szerint az araboknál landolt, így hát végzetesen magamra vagyok hagyva, utalva és maradva, össze vagyok zárva legsötétebb félelmeimmel, fájdalmaimmal, szégyentitkaimmal (pedig ez utóbbiakat már „meggyóntam”, csak a penitencia kurva sok lett), amire még rájönnek a zavaros és nyomasztó közelmúlt feldolgozatlan emlékei, amik alattomosan kínozva villannnak az agyamba.
Ilyenkor a legszívesebben a párnámat tartó fal mögé bújnék ez elől a kegyetlen felállás elől – ezt még kávéval, sőt semmivel sem lehet elnyomni – a fal mögött nem a Párnakönyv lapjaira dzsalnám, csorgatnám rá a szeszélyesen ébredező libidómat, hanem a fal mögött lakik Suburtyán, legújabb képzelt barátom, a mumus, akivel megosztom az ágyamat.
Rémálom egyfelől
zörgő hűtőgépmotor
másfelől
falszigetelést
rágcsáló Suburtyán
hangját kell elviselnem
húgyfoltos tapéta
fogak csikorgása a fejem körül
hisztériámban vidám jövőre vadászva
Már az internettől is félek, vagy csömöröm van egy ideje, főleg miután harmadszor égettem meg magam a faszbúkon, sokszor elég kinyitnom egy ablakot a böngészőben, és már ver is le a víz, szorul össze a gyomrom, hogy milyen különféle módokon elnyomott, vagy elnyomni próbált, netán újra elszabadult érzések fognak rám törni, mint például:
„Legbelső félelme olyan hirtelen kegyetlenséggel és nyers brutalitással sújtott le rá, mint egy rántott húsba klopfolt agyvelő.”
A kezem bénultan markolássza az egeret ilyenkor, olvasni meg sem próbálok, videókból, filmekből is csak max. 15 perceket bírok egy huzamban megnézni. Sötét álmaimat már elrabolták a szkipetárok, zakatoló agyamban az álom-bakók fejszéinek csattogása visszhangzik már. Égeti lelkem sok-sok cigarettám, de én sajnos egy másfajta, könyörtelen, de annál hatalmasabb Úrnak a vendége, vagy inkább raportra rángatott alattvalója vagyok. Öngyógyító, önképző bejegyzéseimet elnyelte a metaverzum, újabb, súlyos tétellel gyarapítva az amúgy is terjedelmes veszteséglistámat.
Hajnali négy óra van, ilyenkor csak az öreg alkeszek matatnak, botorkálnak a munkásszálló folyosóján, amúgy kínos csend, a ritka és hirtelen zajok pengeéles hangon vágnak bele felajzott idegeimbe. Megyek ki az udvarra, majd a sivár utcába, mintha a kivégzésemre vinnének, vagy elrángatnának minden nap egy kicsit meghalni, vagy legalábbis megőrülni. Tudatosul bennem, hogy sarokba vagyok szorítva egy megfellebbezhetetlen, kegyetlen és ijesztően könyörtelen erő által, ami már kezdi is szorítani a torkomat.
A sarokba szórva apám levedlett ruhái, amikkel még mindig pelenkáz, mint egy magatehetetlen óriáscsecsemőt. Néha a Freddy Krueger-csíkos pulcsimról a Paul and Shark cápa köröz a fuldokló nyomorúságom körül
„Fogatlan cápa vagyok
gerinctelen és varázslatos”
Ha kimerészkedek az emberek közé, és gyanakodva, friss húsra-zsákmányra éhesen kezdenek méregetni a közeli szállókból kiebrudalt hajlékonyak, egyre csak elfog a pánik, hogy ez a kegyetlen erő, ez a szorító felállás valami bunkósbottal vagy acéldoronggal brutálisan le fog rám sújtani és a prédája leszek a …. ki tudja minek is már …..
