775. szám Széppróza

Kissé bizarr

Szerző:

Táncolok a halállal.

Táncolok a halállal, muszáj, mert különben megesz. Bizony mondom Néktek, mindenevő az a beste lélek. Fű, fa, virág, amőba vagy giliszta, kis nyuszi avagy oroszlán, előbb-utóbb mind felfalja. Kedvenc eledele azonban az ember. Imádja nézni, hogyan siratják a kétlábúak az elhunyt hozzátartozóikat, barátaikat.

Első alkalommal vastagbél rák volt az előőrse. Aztán jött ő, és bekapott. Le akart nyelni. Csakhogy én nem hagytam magam, foggal körömmel küzdöttem, meg a bugylibicskámmal. Kegyetlen harc volt, fájt nekem ott bent lenni, de holtbiztos, hogy neki is nagyon, ahogy lépcsőfokokat vágtam a gigájába, fájt neki, mert egyre ritkábban nyeldekelt, így sikerült feljutnom a nyelvére.

Mit tagadjam, nagy kő esett le a szívemről, illetve inkább egy sziklahegy. Örömömben táncra perdültem. Közben azon morfondíroztam, miként juthatnék ki a szájából. Üssem ki valamelyik hólapát nagyságú fogát, aztán vágjak rést az ajkán? Csiklandozzam a szájpadlását, amíg el nem tüsszenti magát? Vagy inkább irritáljam, hogy köhögni kezdjen? Na ja, ha tudnám hol, hogyan birizgáljam, hogy kiköhögjön engem. Talán le kéne hugyoznom a rusnya nyelvét, akkor egyszerűen kiköpne a rossz ízű vizelettel együtt. Míg ezeken a dolgokon gondolkodtam, táncikáltam tovább.

Aztán meglepő dolog történt, hirtelen kinyitotta a száját, és kidugta a nyelvét. Erre én örömömben, a hatalmas meglepetés ellenére még vadabbul roptam. Csűrdöngölőst. Óriási tükör előtt voltunk. Észrevettem, tetszik neki a dolog, szeme sugárzott a gyönyörűségtől. Kis idővel később nyakon csípett, letett a földre. És hirtelen ember nagyságúra zsugorodott. Mert a halál roppant nagy ám, tíz embernek kellene egymás vállára állnia, hogy a legfelső a szemébe nézhessen. Az a normál állapota, amikor bazi nagy. Viszont képes törpévé, vagy bármi mássá változni. Annyiféle alakot tud magára ölteni, annyiféle változata van, mint égen a csillag, földön a fű, tengerben a vízmolekula.

Szóval letett a földre, ember nagyságúra törpült, és megszólalt. Táncoljunk, azt a vad táncot, amit az előbb roptál, én majd utánozlak, szólj, ha valamit rosszul csinálok, ki fogom javítani a hibáimat.

Órákon keresztül táncoltunk. Egyre jobban elfáradtam, többször is meg akartam állni, olyankor rám ripakodott, ne hagyd abba, mert akkor megeszlek. Végül elájultam a fáradságtól. Arra ocsúdtam fel, hogy a padlón fekszem. A halál akkorra eltűnt. Bizonyára valami sürgős dolga akadt, hiszen nem evett meg.

Második alkalommal a covidot küldte előre. Lélegeztető gépre kerültem, azonkívül kómába. Így tehát semmi emlékem sincs a harcról, ami által kikerültem a halál torkából, mert amikor magamhoz tértem tizenhat napnyi eszméletlenség után, már a nyelvén ücsörögtem. Örömömben nyomban táncra perdültem. Néhány perc után a történtek ismételték önmagukat. Dettó ugyanaz történt, mint először. Táncoltunk kifulladásig, illetve az én ájulásomig. Azóta időről időre meglátogat. Mindig táncolunk, kénytelen vagyok, mert amilyen szavatartó, ha nem, akkor sajnos képes megenni.

Mindig is tudtam, nehéz az élet. De hogy ennyire!

Kapcsolódó írások