– Édesanyám emlékére
Széthasadt Ami nincsen, miért kell, hogy mégis fájjon, kérdezem, míg magam újra leporolom; és szavaim elfelejtem és dobálom, keresve a számról lekopott mosolyom. Mert el nem jött, akármennyire is vártam, ki kérdéseimre azóta sem felel; ülve a mélyülő, lassuló órákban, kinek szavait még senki sem vette fel. Remélve, a verseim még rám mutatnak, nem is tudva, papírra őket mért vetem; amíg az árnyékok hosszan rám zuhannak, míg homlokomról az éjszakát tépkedem. Próbálva szemet hunyni a halál fölött, míg az emlékek közöt, kúszom és mászom; törölve le a számról a szürke ködöt, földre hullatva széthasadt kiáltásom.
