Emlékeim tengerén bukdácsol a viharvert hajóm a vigaszságon törött árboccal és tépett vitorlával a kikötő felé. Én vagyok a mindenes kapitány. Én állok a parancsnoki hídon, de én állok a kormányrúd mögött is. Mint első tiszt parancsokat osztogatok. Kormányt balra-jobbra és félgőzzel előre. A fűtőnek is leszólok: – Még egy lapáttal. Mint fedélzetmester és matróz egyben, felmosom a fedélzetet is. Aránylag rend van a hajón. Csak ne lett volna annyi vihar. Nem lenne törött az árboc és nem lenne tépett a vitorla, szélcsend esetén még lenne elég szén, hogy elérjem a kikötőt, ahol vége lesz az útnak. Horgonyt vetek és talán egy új kapitánnyal tovább indul a hajó.
De még itt vagyok a parancsnoki hídon, és ha kell felmosom a fedélzetet is. Közben nézem a megtett út hullámait. A viharokra gondolok, amik után mindig kisütött a nap és sikerült kijavítani a hajót és tovább menni, visszanézve a megtett útra távolodva a múlt hullámaitól keresve a fényt és ködös kikötő felé.
Állok a parancsnoki hídon én, a mindenes kapitány. Visszagondolva a sok viharra, a megtett út után könnyes szemmel gondolok azokra, akik már nincsenek a hajón. Pedig milyen jó lenne együtt utazni az örök vízen a kikötő felé. A világítótorony fényeit látva, mint gyakorlott hajós tudom, hogy nincs messze a kikötő. Kiadom a parancsot: félgőzzel előre!
