,,A léleknek is kell valami.”
Egy kis tasakból épp mézet nyomott a citromos teába, mikor rátört Jánosra a köhögőroham. Rosszak otthon a nyílászárók, a szoba estére teljesen kihűl, hiába ékeli ki az ajtót, csak kinyitja a huzat. Sűrű bocsánatkérések, a kanál párszor a csésze falához koccan, ahogy reszketeg kézzel megkeveri az italt, majd megint jön a köhögés. Ezúttal rövidebb, de így is könny szökik tőle a szemébe. Megtörli egy szalvétával, ujjait egy kis melegség reményében a duplafalú üvegpohár köré kulcsolja, és megkérdezi: Hol is tartottunk?
Szóval igen, nehéz volt a gyerekkorom egy alkoholista apa mellett, aki elitta és eljátszotta minden pénzünket. Volt, hogy késsel jött nekünk. Képzelheti, állandó feszültségben nőttünk fel, sose lehetett tudni, hogy mikor lesz baj. Éveken át voltunk így összezárva egy kis panellakásban. Valahogy mégsem tudok rá haragudni. Biztos neki is volt valami a gyerekkorában, valami seb, ami miatt olyan lett, amilyen. És persze sok rossz döntést is hozott. Most Ócsán lakik a Szenvedélybetegek otthonában. Ünnepekkor mindig meglátogatjuk, lemegyünk kocsival és eltöltünk vele pár órát. Külsőre hasonlítunk egymásra. Belül viszont egészen mások vagyunk. Nekem a család és a becsület nagyon fontos. Inkább legyek szegény jó emberként, mint…, a másikra sosem volt esélyem.
Igyekszem józan életet élni, semmi pia meg ilyenek. Dolgozok, amennyit bírok. Elvállalok mindent: ha kell, gyerekre vigyázok, fát hordok, kertészkedek, aztán mikor van időm, jövök ki újságot árulni. Összekuporgatom azt a kis pénzt, amit keresek. A nagy része elmegy a lakbérre, amit ráadásul a múlt hónapban emeltek fel. Nem tudom, hogy lesz a jövőben. Nem látok pár hétnél messzebbre. Hiányzik az a biztonság, hogy nem kell a hónap végén tologatni az aprót. Remélem, hogy egyszer majd összegyűlik annyi, hogy vehessek egy kis parasztházat valahol Pest megyében, ahová leköltözhetnénk az ikertesómmal. Állatokat tartanánk, és nyugalmam lenne. Legalább majd öregkoromra. Tudom, hogy elérhetetlen álom. Ezért csak végzem a munkám, amíg kell. Amíg még megy. Mindig azt mondom magamnak, hogy nem szabad feladni. De így télen a fagyban nehéz, még lent az aluljáróban is. Kell valami, ami felmelegíti az embert. A forró tea jó a testnek, persze. Viszont a léleknek is kell valami.
Muszáj, mert nem úgy tűnik, hogy javulni akarnának a dolgok, sőt épp ellenkezőleg: mintha most minden egyre nehezebb lenne. Az emberek leszegett fővel járnak, rosszkedvűek és idegesek. Van valami a levegőben. Egyre többen kötnek belém, elkezdenek sértegetni, de nem veszem magamra. Mert időnként jön valaki, aki megáll, a szemedbe néz, és ad valamit. Csak így lehet. Segítenünk kell egymásnak! Nem megalázó segítséget kérni, vagy elfogadni azt. Az a szégyen, ha rossz vagy abban, amit csinálsz.
Terjesztőként ezért is jelent nekem sokat az Év Terjesztője- díj. Tudni, hogy megbecsülik a munkámat. Fogyatékkal élő vagyok, nem bővelkedek a lehetőségekben, de a Fedél Nélkülnél hasznos tagja lehetek egy csapatnak. Itt fontosnak érzem magam.
szöveg: Takács Norman
fotó: @bodzaphotography
(*Az Év Terjesztője-díjat a lap terjesztőinek szavazatai alapján adja ki a szerkesztőség.)