A vekker által félbeszakított álmok
egymásba gubancolódva jönnek velem
hajnali utaimon.
Mindig csak egy darabig,
aztán szép lassan lemorzsolódnak,
talán beszöknek még szunnyadó
idegen lelkekbe azután.
Furcsa, zavarbaejtő érzés:
minden áldott napot
teremtéssel és pusztítással indítani.
Körforgás, perpetuum mobile üzemmódban.
Fogalmam sincs, hogyan fogantak meg bennem,
létük magzati történései csupán
homályos képek összevisszasága;
majd az asztali lámpa fényével,
az óra zörgésével megcsonkíttatnak.
Ezért van, igen, bizonyosan ezért,
hogy napközben őket kutatom mindenfelé,
gondolatokban, érzésekben, asszociációkban.
Próbálok titkokat feltárni,
de ez korántsem egyszerű ennyi déjà vu-vel
teledobozolt elmével élve.
Mégsem hagyhatom egészen
eluralkodni benne a folytonos diszharmóniát,
így már azt hiszem tudom,
hová, mikor és miért is helyezem
következő lépéseimet.