Kolodko Mihály Ungváron született és nőtt fel. Művészi érdeklődése miatt édesanyja művészeti középiskolába íratta be. Itt ébredt rá a formák iránti szeretetére, és hogy a szobrászat az, amivel foglalkozni szeretne. Ezért a Lembergi Művészeti Akadémián monumentális szobrászatot kezdett tanulni, és 2002-ben diplomát is szerzett. Eleinte Ungváron készített kültéri szobrokat, de egy idő után világossá vált számára, hogy az ország és a világ megváltozott, már nincs szükség hatalmas szobrokra. Kezdenie kellett valamit a rengeteg ötletével, és a megszerzett tudásával. Arra jutott, hogy zsugorítania kell a szobrait, hogy sokkal kevesebb anyagból, és saját erőből el tudja készíteni őket. Titokban, apró szobrokkal lepte meg szülővárosát, majd 2017-ben családjával együtt Magyarországra költözött. Az első szobra, amit a budapestieknek készített, meghatározó gyerekkori élményének figurája, a Főkukac volt. A szobor készítésekor nem ismerte Csukás Istvánt sem Sajdik Ferencet.
„Gyerekkori eszemmel úgy fogadtam el, hogy a mesék csak úgy vannak. Úgy tekintettem rájuk, mint a templomba belépő az ikonokra. Senki nem kérdezi, hogy az ikont ki festette, sőt a festők nem is írják alá, úgy tartják, hogy az isten irányítja őket.”
Később megismerkedett az alkotókkal, és egy kis szobrot Sajdik Ferencen keresztül Csukás Istvánnak ajándékozott.
Mihály vizuális világban nőtt fel, nagymamája meséire támaszkodva, meg rádiójátékok hatására, fantáziája képeiből alkotott világot. Gyerekkorában nem olvasott magyarul, de nézte az ott is fogható magyar meséket a tv-ben. A Főkukacot is a rajzfilmsorozatban szerette meg.
„Nagyon tetszett, hogy őt nem megették a halak, hanem szerették. Nem az a folyamat volt, hogy megölnek, megesznek, hanem barátságban, beszélgetéssel töltötték az időt.”
Mára már rengeteg apró Kolodko szobor látható Budapesten. Vácon és Veszprémben is vannak, de külföldi városokban is lecsapott a gerillaművész.
Hamarosan megismerték őt az emberek, megszerették és már várják összetéveszthetetlen szobrocskáit, beszélgetnek, gondolkodnak róluk. Mihály csak akkor tesz ki egy művet, amikor úgy érzi, hogy megtalálta a helyet, ahová az pontosan odaillik. Eszébe sem jut, hogy esetleg ellophatják őket. Nem rosszallotta azt sem, hogy valaki nagy erővel, baltával vágta le az egyik kis szobrot, a Dunába dobta és mindezt még le is filmezte, mert minden interakcióban annak a párbeszédnek a folytatását érzi, amit ő maga kezd el, amikor a művet kihelyezi.
„Amikor egy nagy szobrot elhelyeznek egy téren, úgy jössz oda, hogy fel vagy készítve, nagyon sokat tudsz róla, talán nem is jut eszedbe saját gondolat, csak amit már átadtak neked. Úgy akartam, hogy ez fordítva működjön. Rejtőzködik a szobor, és amikor véletlenül megtalálod, még nem tudsz róla semmit. A pillanat, amikor rájössz, hogy nem véletlenül van azon a helyen, ami érzés és gondolat akkor keletkezik benned, nekem az a fontos. Így tudok beszélgetni emberekkel nagy távolságból a térben és az időben.”
Minden kis szobor többrétegű alkotás, sok asszociációs lehetőséget rejt magában. Így van ez a váci pályaudvaron üldögélő Morzsa kutya és a tyúkanyó kettős figurájával is. Kis kőkeret hivatott jelezni, hogy egy szobában vannak, de a keret kényszerű posztamensként is szolgál, mert a pályaudvaron nem adódott olyan környezet, amelyhez a szobrot posztamens nélkül hozzá lehetett volna rögzíteni. Mihály mégis ezt a helyet érezte legjobbnak, hiszen Petőfi ugyanúgy használta a pályaudvart, ahogy a mai emberek használják.
„Feladatom, hogy úgy gondolkodjak és úgy készítsem a szobrot, hogy annak is mondjak valami újat, aki ismeri Petőfi Sándor versét, az Anyám tyúkját, de annak is érdekes legyen, aki mondjuk külföldi és soha nem fogja elolvasni, csak néz erre a két figurára, akik ölelik egymást a pályaudvaron, és szomorúan néznek Budapest felé. Minden szobornál így van, például a Piszoár (miniszobor a Városligetben) sem csak annak érdekes, aki ismeri a művészettörténetet.”
Még a nagyon konkrét alkotásnak tűnő Rubik kocka is többféle jelentéssel bír. Mihály csak akkor érezte, hogy foglalkozni szeretne a gyerekkorából is jól ismert játékkal, amikor rájött, hogy Rubik Ernő csodálatos találmánya családi hagyományra épül, hogy édesapja, a gépészmérnök és pilóta, szintén feltaláló volt. Tervezi, hogy a kétágú lépcső másik oldalára – melynek egyik felén a Rubik kocka van – elhelyez majd egy másik szobrot is, amely a kocka előzményére is utal.
Nincs algoritmus arra, hogyan születnek a Kolodko szobrok. Mindegyik másképpen. Megértésükhöz nem szükséges elemzéseket tanulmányozni, érdekesebb, ha mindenki saját maga fedezi fel azokat a jelentéseket, amelyeket a szobrász nagy gonddal és sok munkával elhelyezett bennük. Van, hogy az ötlet születik meg előbb, de lehet, hogy egy jó helyszín tűnik fel a művésznek, mivel nagyrészt nem megrendelésre dolgozik, hanem szabadon, kompromisszumok nélkül, előfordul, hogy addig őrizget fejben egy ötletet, amíg megtalálja az egyedüli hozzáillő helyszínt. Vagy fordítva. A Brexit talán meg sem született volna, ha a brit nagykövetség hosszú évtizedek után nem költözik el az épületéből. Mihálynak régóta tetszett ez a belvárosi épület. Amikor meglátta homlokzatán a kiszakított betűk helyén még olvasható feliratot, és a brexitről is jöttek a hírek, úgy érezte pótolnia kell valamit, ami most hiányzik neki és talán másoknak is, hiszen régen sokan kaptak itt vízumot, ha be akartak utazni Nagy-Britanniába. Elkészítette Mr. Bean mackójának bronz figuráját, és a címer helyén maradt lyukba rögzítette.
Időnként megrendelő vagy támogató partner is akad, és együttműködés jöhet létre. Így készült a Noé bárkája az Állatorvosi Egyetem közelében, hogy látogatókat vonzzon a környékre. A bárka, belsejében a szivárvánnyal, azoknak is érdekes, akik nem tudnak az egyetemről. Ők más jelentését ismerhetik fel.
A Hosszúlépés támogatásával került ki a Szenes Hanna park kerítésére a szobor, amellyel Szenes Hanna hősies és tragikus történetére világít rá a művész.
Talán nem is illik kérdezni egy gerillaművészt a terveiről, de annyi elárulható, a műtermében látható tárgyakból arra lehet következtetni, hogy még sok csodálatos műre bukkanhatunk a városban, jártunkban-keltünkben, a jövőben is.
fotó: Csanádi Gábor