711. szám Arcaink

Balogh László Béla (1966-2021) emlékére

Szerző:

Búcsú Balogh Úrtól, Lacitól

Nem is tudom, hol kezdjem. Balogh Úr, akkor még így hívtam…
Úgy 15 évvel ezelőtt  láttam először Székesfehérváron a Liszt Ferenc utcában Fedél Nélkült árulni. Én szintén az utcában dolgozom 26 éve. A napi reggeli találkozásokból remek barátság szövődött az évek során. Sokat beszélgettünk mindenféléről. Laci azon kivételes emberek közé tartozott, akivel mindenről lehetett beszélgetni. Kicsit ugyan makacs, de jó lelkű, kedves embernek tartotta mindenki, aki csak ismerte. Sokan szerették. Mindig tiszta és ápolt volt. Kis táskájával az oldalán jött-ment, így közlekedett. Élelmiszereket, ruhákat, pénzt kapott.
Az utca, sőt Fehérvár ikonikus embere volt itt az utcán. A foci nagyon és az időjárás sem kevésbé érdekelte. Kéthetente utazott Budapestre újságért. Úgy látszott, minden rendben.
Aztán 2019-ben tüdőrákot diagnosztizáltak. Több, mint 30 évig dohányzott (halála előtti években már azt sem – a szerk.), meg persze anno a munkája is valami vegyi üzemben volt, nem kedvezett az egészségének. 20 évig szó szerint az utcán élt. Egy testvére, bátyja van, aki él még. Évek óta Balatonfőkajáron lakott egy családnál albérletben, onnan járt be Fehérvárra napi rendszerességgel. Sokat, nagyon sokat beszélgettünk. Jó volt, hogy megismertem és jó példa Ő arra, hogy honnan is fel lehet állni!

Köszi, Laci, mindent is!

Fésűs Zsolt

Balogh László Béla, az Év Dolgozója-díj 9-szeres nyertese

Tisztelt Fedél Nélkül!

Higgyétek el, könnyek között írom Nektek ezeket a sorokat.

Hozzám ma reggel jutott el a hír, hogy meghalt „A BÁCSI”, Balogh László, balatonfőkajári terjesztőtök, aki Székesfehérváron dolgozott már nagyon régóta. Míg nem tudtuk a nevét, nekünk a családban csak „A BÁCSI” volt, s így ez a mi szóhasználatunkban rajta ragadt.

Ő fix pont volt számunkra: hol gyakrabban, hol ritkábban járunk Székesfehérvár központi részén, de ha arra volt dolgunk, mindig kiléptünk a Liszt Ferenc utcára, hogy ott van-e? Igen, vettünk újságot is, de a beszélgetni is megálltunk – mindig volt pár jó szava az emberhez. Nagyfiam is tudta, hogy „A BÁCSI”-hoz odalépünk, sőt, keressük.

Egyszer megmentett attól, hogy bőrig ázzak. Belvárosi sétára indultam, csodás napsütésben, megálltam újságot venni és beszélgetni Vele, és mikor indultam tovább, szólt, hogy rögtön jön az eső, ne menjek messze! Igaza lett, de addigra már, lemondva a sétáról, fedett helyen voltam. Ha nem szól, bőrig áztam volna…

Sokszor beszélgettünk a világ dolgairól, az életéről, gratuláltam neki, mikor az év dolgozója lett, sőt, egyszer Titeket is fölhívtalak, hogy sok-sok jót mondjak Róla.

Volt, hogy vártam, mert tudtam, épp ebédszünetet tart – igen, elmondta, munkaidőben jár az ebédszünet Neki is. Jöttem haza későbbi busszal azért, hogy megkérdezzem, hogy van – sajnos az utóbbi időben már betegségéről is mesélt, de ugyanúgy mosolyogva, bizakodva.

Higgyétek el, példaértékűnek tartom Őt, a munkavégzésével, kedvességével, kitartásával. Higgyétek el, hiányozni fog.

Köszönöm, hogy végigolvastátok.

Gránitz-Pápai Judit,
Kápolnásnyék

Kapcsolódó írások