Altatok, Irénkém.
– Úgy irigyellek. Édesek lehetnek a gyerekek.
– Néha nehéz velük.
– Neked mindig angyali türelmed volt, Juditkám. Gyurika alszik már?
– Vele nincs gond. Leteszem, és azonnal szundít.
– Pedig eleven fiú. Még mindig a Torpedó a kedvenc játéka?
– Nem, már a rugós foci és a Lego.
– Te is játszol vele?
– Muszáj. Kiköveteli.
– De hát vannak még ott gyerekek. Velük nem szeret játszani?
– A saját gyerekeivel sosem játszott.
– Mert mindig dolgozott. Gondolom, mire hazaért, már semmihez sem volt ereje.
– Állandóan hajtott.
– Most viszont végre van ideje és energiája.
– Elvan. Egész nap épít.
– Boldog gyerekkor.
– Sosem volt szebb az életünk. Mindenki itt van. Gyurika, a felesége, Éva, meg az ikrek Zolika és Lacika, de most már a szomszéd család is itt játszik egész nap.
– Mindig egy saját óvodáról álmodtál. Ez most csak a tied.
– Idén lettem nyolcvannégy, végre a magam ura lehetek.
– Hány évesek az unokáid?
– Most múltak harminc.
– Sosem dolgoztak?
– Néhány hónapig tanítottak egy gimnáziumban, de aztán bezárták az iskolát.
– Gyurika?
– Igazgató volt a nyomdában.
– Mióta van otthon?
– Nyolcadik éve.
– És kijöttök a nyugdíjadból?
– Itthon vagyunk egész nap. Nem költünk ruhára, közlekedésre, könyveket nem veszünk. Társasozunk, diafilmeket nézünk. Nem panaszkodunk.
– Nem is zavarlak, Juditkám, gondolom, nemsokára ébredeznek.
– Igen, mennem kell. Gyurika már felébredt, és megígértem neki, hogy egész este legózunk majd.
Megjelent a szerző Befalazott csőgörény c. kötetében. Keresse terjesztőinknél vagy szerkesztőségünkben.
