Karácsony reggel volt. Egy családban sorra ébredeztek a szülők, a gyerekek, mindenki tette a dolgát, csak egy fiatalember volt, aki szép lassan, komótosan öltözött, kiment a konyhába, leült az asztalhoz, és várt. Ő volt a legidősebb gyerek.
Az anya kiment a konyhába, ránézett a gyerekre, akinek arcán semleges kifejezés ült.
– Mit kérsz? – kérdezte az anyja. – Tejet, kenyeret, paprikát, paradicsomot?
A fiú csendben ült, magában gondolta csak, hogy kenyeret felvágottal és egy kis paprikával, de egy hang se hagyta el a száját. Az anyja feldühödött és így szólt:
– Mondj már valamit, te nyomorék! Mi a fenét akarsz enni, hogy adjak így neked bármit is, ha nem bólintasz legalább? Nesze, itt van kenyér és a felvágott!
A fiú arcán néhány könnycsepp gurult le, és enni kezdett lassan, komótosan. Majd az evés végeztével felállt, az üres gáztűzhelyre nézett, és elindult befelé a szobájába. Naphosszat csak ült az ágya szélén. Olykor kezébe vett egy üvegdarabot, játszott a fénnyel, ahogy átszűrődik rajta, máskor egy flakont vett a kezébe, nézte erről is, arról is, kongatta, arra gondolt, ez az üveg is onnan van, hogy a kisebbik öccse a múltkor hozzávágta, mikor kiitta belőle az üdítőt. De legalább van.
Délután vendégek jöttek, vidéki rokonok, akik szeretettel ölelték magukhoz a gyerekeket és elhalmozták őket ajándékkal. Megkérdezték a szülőket:
– Hát a hibás gyerek? Beadtátok valami bantuftába, vagy még mindig itt pusztítja a kenyeret?
Az anya mondta, hogy az apa nem hajlandó beadni, merthogy az ő hibájának érzi, egyszer mikor vele volt otthon, még kisgyermek korában kiesett az ablakon, és úgy puffant le, hogy azóta nem tud megszólalni, és bárminemű visszajelzésre is képtelen. Kérdezgették a rokonok:
– Mi lesz, ha egyszer meghalsz, Ercsikém, ki fogja ezt a selejtet ápolni? A gyermekeidre nem bízhatod, mindnek családja lesz, nem kell sehova se egy ilyen potyáspacák.
A fiú csak ült az ágy szélén, és csendben, de annál fájdalmasabban rázta a zokogás. Kezében tollát szorongatta, melyet egy játszótéren akart egy kisgyermek a szemébe nyomni, és mikor elkapta a kisgyerek kezét, az még a tollat is hátrahagyva elrohant. A rokon, aki az előbb pocskondiázta, bement hozzá, és az ajtóból, csak úgy tessék-lássék odavágott neki egy zacskót, amiben egy molyrágta zoknipár volt, az is felemás. A fiú csak nézte, nézegette és gondolkodott.
Még a vacsorát is inkább bevitték neki a szobába, csak ne mutatkozzon a vendégek előtt. Ez így volt, mióta ez a baleset történt vele. Soha senki nem csókolta meg az arcát, ő pedig nem tudta elmondani, mennyire jól is esett volna neki.
Mikor felcsendült a muzsika és kiosztották az ajándékokat, rájött, hogy ő már erre se méltó, és levelet írt, amelyet éjjel betett a karácsonyfa alá, majd elvonult. Reggel a kisgyerekek egyike, egy copfos hajú kislány rohant az anyjához:
– Nézd mama, levelet írt a Jézuska! Ott volt a fa alatt!
A levelet kibontva az anya férfias vastag betűkkel az alábbi sorokat olvashatta:
Kedves szüleim!
Az a fiatok vagyok, akinek régen tudtátok a nevét. Henrik. Most már csak „a hibás”, „a selejt”, „a nyomorék”, „az ördög, akit megszállt a sátán”, „a kuka”, „a sükebóka”.
Tegnap este megértettem, azért nem vagytok ti boldogok, mert velem kell megosztanotok az életeteket, még a kenyér ízét is az a tudat keseríti meg, hogy belőlem lehet, sohase lesz semmi, mert apám éppen a szomszéd szobában szeretkezett Katával – tudod anya, a műkörmös barátnőd, aki hirtelen kivándorolt Kanadába, miután velem ez a baleset történt.
Apám azért nem engedi, hogy beadjatok, mert az ő hibájának érzi, hogy ilyen lettem. Azért nem szól semmit, és mikor már végképp feladja, ezért üt meg téged, én azért próbállak titeket szétszedni, mert miattam ti ne veszekedjetek.
Emlékszel, mikor véletlen megvágtál, anya, a késsel, amivel apámat megfenyegetted? Én a doktor úrnak megírtam, hogy öngyilkos akartam lenni, nem a ti hibátok.
Mindig mondtátok, hogy csoda történt, hogy a víz nem lett mégse kikapcsolva, a gáz nem lett lekapcsolva. Ez mind az én művem, mert amíg reggelit is elfelejtettetek adni, én írtam, adtam-vettem a különböző helyeken, hogy a családnak megoldjam, hogy ne legyen baja.
Megváltlak, apám. Többé nem kell erre a hibádra gondolj. Anyám, neked soha többé nem kell szégyenkezned a vendégek előtt a hibás gyerek miatt.
Ez a levél igazolja, hogy a halálomat magam okoztam. Senki se hibás ezért, csak az élet. Az, amely nem tudni, mit hoz.
Emlékeztek? A balesetem előestéjén készültünk Eti nénihez, a gazdag osztrák rokonhoz, aki, úgy tudjátok, nem áll szóba a családdal, amióta ez a baleset történt. Nos, ez részben igaz csak, mert én megkerestem őt. Írtam neki, és elmeséltem mindent, és az a sok pénz, amit ő küldött, ott van az ágyam alá temetve, ha meglazítjátok a padlódeszkát, egy csinos kis dobozban megtaláljátok. Pármillió forinttal ellesztek, talán többet ér, mint egy hibás, selejt, ördög, nyomorék, fogyatékos, kuka gyerek, aztán persze ezt már nektek kell mérlegelnetek.
Anya, Apa és drága testvérkéim, különösképpen te, Lorena, ég veletek.”
Anyuka most berohant a szobába, és valóban, az ágy ott volt vetetlen, a fiú ott feküdt csukott szemekkel karácsonyi ruhájában, arcán megkönnyebbüléssel, mert végre senki se bántotta.
március hónap, harmadik díj
