Margitka világéletében azt vallotta, hogy a magányra született. Már gyermekkorában visszahúzódó volt, nem szerette, ha körülrajongják. Iskola évei alatt is egyedül ült a padban, nem haverkodott senkivel, a három lépés távolságot szigorúan betartotta.
Szülei csodálkoztak, mert Margitkát vonzónak teremtette a Jóisten. Hullámos barna haja a vállára omlott, arcát finom báj ölelte, és az alakja is a férfiszemeknek készült. Ám Margitka minderről nem óhajtott tudomást venni. Nem festette magát, utálta a miniszoknyát, teljesen észrevétlen akart maradni a külvilág számára.
A gyárban, ahol műszerészként dolgozott, a kollégái levegőnek nézték, csakis a kötelező feladatokról tájékoztatták. Néhány ifjú próbált közeledni hozzá, de Margitka rögtön a kedvüket szegte. Műszak után robogott haza. Otthon nyomban a szobájába vonult, és olvasott vagy zenét hallgatott. Apja pszichiáterrel fenyegetőzött, de anyja kiállt mellette.
– Nem lesz örökké ilyen – mondta sírásra görbülő ajakkal, de legbelül nem reménykedett.
Eközben a lány nővé érett, eljött hát a férjhez menés ideje. Margitka megkísérelte elképzelni a feleség szerepét, de jobbnak látta, ha szólóban folytatja. Ám egyszer az üzem portása félrehívta a kapuban, hogy mutassa meg a táskáját ellenőrzés céljából. Margitka nem tiltakozott, eleget tett a felszólításnak. A férfi megköszönte, majd halkan megkérdezte, van-e kedve találkozni. Margitkát mintha leforrázták volna, úgy ugrott ki az utcára. De két hét elmúltával titokban leste a rendészt. Tulajdonképpen miért ne randizhatna, megérne egy misét, gondolta, és elmosolyodott.
Ezt követően ügyelt arra, hogy a portás újabb ajánlatot tehessen. És egy napon megtörtént a munkahelyen kívüli ismerkedés. Margitka kérésére olyan kisvendéglőt kerestek, ahol gyér a forgalom. A kialakuló közelség felemás érzéseket gerjesztett a lányban: nyugtalanul feszengett a széken, és az abroszt fürkészte kitartóan. Ferenc a bemutatkozással megtörte ugyan a némaságot, de Margitka nem igazán figyelt rá. Inkább azon morfondírozott, hogyan kezelje ezt a vadonatúj szituációt. Erősen a szüleire gondolt, akik mélységesen el voltak kenődve miatta. Ellenben Ferencnek imponált Margitka zárkózottsága, ezért a negyedik randin leánykéréssel állt elő.
– Istenem, nem is ismer! – csattant fel a lány, és széttárta a karját.
– Ne féljen, összemelegszünk idővel – vágta rá nevetve a leendő vőlegény. Margitka, kiváltképp az anyjáékra tekintettel, szemlesütve igent bólintott. A szolid esküvőn apja sugárzott az örömtől, mondván egyetlen csemetéjének mégis benőtt a feje lágya. Az összeköltözéskor a szegényesen berendezett szoba-konyhás lakás nem nyerte el Margitka tetszését. Attól pedig egyenesen félt, hogy a szűk térben másodmagával kell élnie. A körfolyosós ház lakóit is feltérképezte, de a köszönéssel lezárult a kapcsolatteremtés.
Ferenccel sem volt baj, a sok munka lekötötte, jószerivel csak aludni járt a családi fészekbe, így a kommunikáció nullára apadt. Margitka vidáman tapsikolt, mert az eddig felépített megközelíthetetlensége továbbra sem szenvedett csorbát.
Már egy éve házasok voltak, amikor Ferencet elszólította az Úr. Margitka tisztességgel eltemette párját, és a falon lévő fotója alá mécsest rakott. Csakhogy ez a kiterebélyesedett magány lassan visszaütött. Hiszen Margitka fölött is repült az idő, egyszer csak nyugdíjba vonult. Következésképpen a nap huszonnégy órája kínzó ürességgel telt meg. Margitka nem értette, hogy az általa megálmodott életforma miért fordult rosszra. Nem lelte a helyét, állandóan takarított, felmosott, vagy a szőnyegek rojtját igazgatta. A tévét se kapcsolta be, csak merengett az ágy szélén.
– Ha belekékülök, akkor is marad minden a régiben – jelentette ki elszántan. Igen ám, de a vészesen romló egészsége némileg átszabta a megszokott napirendet. A visszérműtétek sem segítettek az állapotán, egy-két lépés megtétele már a lába zsibbadásához vezetett. És ez a nyavalya még inkább a négy fal közé parancsolta. Azonban a szívóssága felülkerekedett, úgyanúgy szorgoskodott, mint azelőtt. Egy reggel viszont térdre rogyott. Kivonszolta a testét a konyhába, hogy kávét főzzön. Ekkor szembesült azzal a ténnyel, hogy a keze is remeg. Kisvártatva megmarkolta a botjait, és vásárolni indult.
Ám az áru felcipelését a teljesítőképessége már nem bírta. Hangosan nyögött a lépcsőn, mígnem a fordulóban felbukkant a szomszédja, egy vele egyidős nő.
– Adja ide a szatyrot – mondta szigorúan az asszony, és már nyúlt is felé. Margitkában az univerzum omlott darabokra. – Hagyja csak, mindjárt felérek – erőszakoskodott elvörösödve. De amaz megragadta a csomagot, és a lakáshoz vitte. Margitka forrongott, szidta a tehetetlenségét, de valami azt súgta, hogy talán most tető alá lehetne csalogatni egy barátkozást.
Mindeközben a könyörtelen koronavírus-járvány terítette be a földet. Margitka egyáltalán nem ijedt meg, csupán a kijárási szabályok aggasztották kissé. Hogy szerzi be az élelmiszert, hiszen az utcán csigalassúsággal közlekedik. Arról nem beszélve, hogy sokszor megpihen egy padon a bolthoz közeli kis parkban. S eme vívódás hirtelen cselekvésre sarkallta. Átbicegett a segítőkész hölgyhöz, és becsöngetett.
– Emma vagyok – mutatkozott be az asszony, és beljebb invitálta. Aztán órákig a sors kegyetlenségeit boncolgatták a kényelmes kanapén. Margitka elámult, hogy mennyire klassz dolog, ha az ember megoszthatja a bánatát valakivel. Ezután Emma intézte a napi teendőket, maszkot és fertőtlenítőszert is biztosított leendő barátnőjének. Távozáskor hozzátette: komolyabb gond esetén éjszaka is felkeltheti. Margitka úgy érezte, hogy ez a mennyei felszabadultság a porcikáit is átitatja, ám az eltékozolt évtizedek elszomorították. Emma megvigasztalta:
– Korosak vagyunk, de a jövő a miénk – állapította meg harsányan kacagva. Margitkának jólesett a könnyedség, nemsokára a gangon is pletyiztek a korlátra könyökölve. A csata itt befejeződött Margitka számára. A mázsás teher örökre legördült róla. És amikor otthon rápillantott a konyhaajtóra, azt is elhatározta, hogy nappal már a kulcsot se fordítja el zárban.
Likes
Nincs hozzászólás