Noémi a napokban töltötte be tizenhatodik életévét, s bár kapott néhány köszöntést, túlzottan nem foglalkozott vele. Egyke, régimódi kamaszlány volt, magába forduló, töprengő típus, aki sokat olvasott, rajzolt, naplót vezetett, és talán abban tért el igazán kortársaitól, hogy elutasított mindenféle közösségi oldalon való jelenlétet. Apja, ahogy öregedett, egyre nemtörődömebbé vált, csak a munka, az evés, és a tévé kötötte le, édesanyja pedig vele ellentétben nógatta a teljesítményhajkurászásra, sikerorientációs kiselőadásokkal bombázta; no és mint oly sok családban, melyeket jóformán már csak a gyerekek felnevelése tart össze, hajtogatta: úgy szerezhet majd tisztességes, szerető férjet, ha küzd, és leendő párja méltó társának fogja tartani, a leereszkedés érzékeltetése nélkül.
A lányt azért is nyomasztotta ez a légkör, mert bizony, bár hosszú ideje önmagának se vallotta be, szerelmet érzett az érettségire készülő Péter iránt. Próbált suta, bizonytalan jelzéseket küldeni felé, pillantásokat. Ha meglátta, kihúzta magát, és kissé bátrabban, „nőiesebben” öltözködött, de sajnos a fiú viselkedéséből nem tudott levonni messzemenő következtetéseket. Vajon észrevette? És ha igen, miért ennyire közömbös? Van tán valakije? Az feltűnt volna… Így maradt bizalmasa a naplója, melynek lapjait teleírta fájó vágyakozásaival, olyan titkokkal, amelyekről soha, senkinek sem beszélt, mivel aligha beszélhetett, olyan szinten zárkózottá vált a felnőtté válás útjának labirintusait járva.
Anyja „érzelmi áramszünetet” színlelt, még túl gyereknek nézte lányát a szerelemhez, párkapcsolathoz, inkább akadályozó tényezőként tekintett a szív hangjaira, ami az iskolai előmenetelét, leendő karrierjét negatívan befolyásolhatja. Apja, a konfiktuskerülés és a struccpolitika nagymestere meg aztán végképp bútordarabként ásítozott, amint hazaért és kivette első sörét a hűtőből.
Jó ideig így ment ez, Noémi egyre feszültebbé, majd búskomorrá vált. Hozta ugyan a jó jegyeket, sőt, sokszor besegített a háztartási teendőkbe, mégsem volt a régi. A szerelemtől várt változást, ami kiszabadítja a szürke kisegér megbélyegzésének béklyójából. Noha Péter olyannyira elmerült a sikeres érettségi és a továbbtanulás gondolatában (szülei felsővezetőként dolgoztak, és hasonló jövőt képzeltek el gyermeküknek), hogy úgy tűnhetett, teljesen vak Noémi irányában, de természetesen érezte a folytonos figyelmet, és az apróbb kedveskedéseket is észlelte. Tudta azt is, hogy a sejtelmes üzenetet szintén tőle kaphatta, arról az ismeretlen számról.
A lány napról-napra mélyebbre került lelkileg, koncentrációja minimalizálódott, gyakran fejfájásra, gyomorgörcsökre panaszkodott. Depressziós lett. Ez kis idő elteltével osztályzatain is meglátszott. Egy nap tanulás helyett az alvást választotta – ez mostanában gyakorta előfordult –, mivel addig se szorongott, agyalt azon, miért és hogyan alakult így az élete. Pechjére másnap történelemtanára röpdolgozatot íratott, amely tárgy különben sem tartozott az erősségei közé. Tartotta kezében a tollat, firkálgatott, dörzsölte a szemeit, végül nevével és osztályának jelzésével, üresen adta be az A4-es papírt. Egyetlen elégtelen osztályzata abban az évben, pont most. Az utolsó csepp a pohárban. Ha ezt otthon meglátja az anyja, órákig hallgathatja a „szentbeszédet”. Na nem! A folyosón összefutott Péterrel, erre lenézett cipője orrára, kerülve a szemkontaktust, sietősre fogta lépteit. A fiú utánaszólt: „Beszélhetünk?” De erre később úgy emlékezett, mintha az elméje csúfot űzött volna belőle. Nem hazafelé vette az irányt, hanem a vasúti töltés felé. Abszolút beszűkült a tudata, el, el ebből az átkozott világból, ahol minden csupa bizonytalanság. Ez a mondat zengett a fejében, akár valami réges-régi gramofonon a megakadt lemez részlete.
Már sírt, borzongott, mégis túl akart lenni rajta, úgy mindenkinek jobb lesz, legfőképpen neki… Leült és várt. Legalább fél-háromnegyed óra hosszan. Aztán a szürke horizonton feltűnt a közelgő IC. Elbújt a mellette lévő bokorban a szándékkal: kilépni a vonat elé. Habár guggolt, remegtek a lábai, erősen izzadt, szíve hevesen vert. Fogyott az út, méterek voltak hátra és vége. Felkészült. A sínek tőle pár méterre rázkódtatták a földet. Ekkor telefonjának értesítéshangja és rezgése visszarángatta a valóságba, épp annyi időre, hogy búvóhelye előtt elrobogjon a többmázsás szerelvény. Kivette zsebéből a mobilját, és meglepődve látta a feladót: Péter írt, mégpedig azt kérdezve, mit szólna hozzá, ha találkoznának valamelyik nap. Megbánását fejezte ki, ha esetleg ridegnek tűnt, de ugye az iskola, a jövő, meg minden…
Noémi vörös, agyonsírt szemekkel meredt a kijelzőre. Marcangolta a felismerés, mennyi mindenkinek okozott volna mérhetetlen fájdalmat, szüleit, barátnőjét (akinek segítségével jutott a fiú számához), és nem utolsósorban a mozdonyvezetőt is beleértve. Talán megőrül szerencsétlen ember, tönkremegy két család, mert akkor, abban a percben egyedül magával törődött.
A buszon végül újra elővette a készüléket, így kezdve válaszát: „Szia! Igen, örömmel, akármikor! Tudod, ha csak egyetlen perccel később írsz…” De ezt a részt azon nyomban kitörölte, mivel megfogadta, sosem fog többé kínokkal, lelkiismeret-furdalással járó döntéseken rágódni, történjen bármi. Ekkor elmosolyodott, ki tudja, mennyi idő elteltével végre, úgy szívből, igazán.
2021. február, első díj
