Ahogy megismertem Rakonczay Gábor extrém sportolót, egy Verne regényhős bontakozott ki előttem. Eddig hatszor kelt át az óceánon, különböző hajókon evezve.
Átgyalogolt Grönlandon (600 km). A tengerparttól indulva az Antarktiszon elérte a Déli-sarkot, első magyarként (900 km). A tengerszintről futva érte el a Mont Blanc csúcsát (400 km). Átfutotta Magyarországot (681 km), körbefutotta a Balatont (222 km), és számos más ultrafutó versenyen vett részt. Ezek mellett többszörös világrekorder.
Élményeiről, tapasztalatairól három könyvet írt és népszerű előadásokat tart.
Rakonczay Gáborral a Szent István parkban beszélgettünk.
„Esélyem sincs mást csinálni”
Interjú Rakonczay Gáborral
Fedél Nélkül 2021. március 25. 695. szám
Gyerekként mindannyian kalandokat, hőstetteket képzelünk magunknak. Felnőve, persze úgynevezett normális foglalkozást választunk. Veled nem így történt. Miért?
Törekedtem rá, és sikerült megőriznem azt a látásmódot, ami egy gyereknek még megvan, de felnőttként már elvész. Amikor egy kissrác kitalálja a kalandot, akkor eszébe sem jut, amire egy felnőtt gondol, hogy a dolgok pénzbe kerülnek, hogy vannak fizikális határok, meg egy csomó kötelezettség. Felnőttként nagyobb a tudásunk, de ez sok dolgot inkább bezár előttünk, ám ha az ember nem azt nézi, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, akkor sokkal könnyebb elérni a célokat.
A hétköznapi ember számára rendkívül kockázatos, életveszélyes kalandokba vágsz bele. Honnan meríted a hallatlan erőt és önbizalmat ezekhez?
Az, hogy kinek mi kockázatos, meglehetősen szubjektív. Mindenki a saját életének a főszereplője, mindenkinek önmagában kell hinnie első körben, és az, amit csinálok, a természetes vagy a normális. Nekem van hat testvérem, nagyon jó a kapcsolatunk, a tűzbe mennénk egymásért, de tisztában vagyok vele, hogy én a magam életét menedzselem, és a többiek is a sajátjukat. Képesek vagyunk áldozatot hozni a másikért, ha szükséges, de alapvetően mindenki magáért felelős. Azt gondolom, az életünk túl értékes ahhoz, hogy ne a saját utunkat járjuk.
Mégis, hogyan lehet, lehet-e segítséget nyújtani vagy elfogadni ilyen sajátos helyzetben?
Erre vannak szabályok. Az Antarktiszon az egyik csapattagnak tönkrement az Achillese. Ezzel a sérüléssel nem nagyon lehet tovább menni. Tíz nap pihenőre lett volna szüksége felpolcolt lábbal. Mi gyalogoltunk egész nap másfél hónapon keresztül, nyolcvan kilós szánt húzva. A srácnak egyszercsak tönkrement a lába, egyre rosszabb lett, végül már sírt és nem tudott ráállni. Egy hódombon voltunk mínusz huszonöt fokban, erős szélben. Ahhoz, hogy ne fagyjunk meg, mozgásban kell lenni vagy sátorban, pehelyzsákban. Ott is hideg van, folyamatosan kell enni, de kaját fix mennyiségben hoztunk. Nem tehettük meg, hogy egy hetet várjunk vele, mert az egész csapatot menteni kellett volna. Azt sem lehetett, hogy a sérültet szánra tesszük és magunkkal visszük, mert a súllyal a határon mozogtunk, húsz kilót még bepakolhattunk személyenként a szánba, de százat már nem. Végül a cuccát elosztottuk egymás között, a síbakancsa alá ragasztószalaggal felerősítettünk egy fémdobozt, és mindig hátul jött, mert ott kicsit könnyebb. Mondtuk neki, de ő is tudta, hogy ha könnyítéssel és emelt sarokkal sem tudja tartani a lépést, akkor mentés lesz. Őt kimentik, mi meg tovább megyünk. Több, mint kétszáz kilométer volt még hátra, de a srác összeszedte magát és végigjött. Fantasztikus volt látni a küzdelmét, nagyon akarta, hogy sikerüljön. Ez mindig így működik. Segíteni sokat lehet, de csak akkor, ha a másik akarja és elfogadja. Extrém körülmények között ez nagyon kiélezett. Elsősorban magadra kell vigyázni, saját magadnak kell rendben lenni, másnak is csak akkor tudsz segíteni.
Melyik utadat érzed a legkiemelkedőbbnek?
Mindegyikben van valamilyen leg, de egyet sem tudnék mondani, ami mindent visz, hanem egyes témákban kiemelkedik valamelyik.
A legnehezebb fizikálisan az Antarktisz volt, kilencvenkét kilós szánt húzva másfél hónapig mentünk hegymenetben, mindig szembeszélben. Tizenkét kilót fogytam, az brutális az én súlyomból, napi szinten éreztem, hogy fogy el a szervezetem, felemészti magát.
A legnagyobb őrültség az első evezős utunk volt, mert semmit nem tudtunk az óceánról, nem is láttuk előtte. A legveszélyesebb a kenus út, a legizgalmasabb Grönland volt.
Tervezel további kalandokat? A legutóbbi utadat – amikor saját építésű sup-on, egy elképesztően minimál eszközön evezve kísérelted meg átszelni az óceánt – félbe kellett szakítani. Közvetlenül a kimentésed után úgy érezted, nem vágsz neki újra. Most egy hónap elteltével hogyan látod?
Most úgy érzem, kötelező visszamenni. Ne maradjon az embernek bukott célja. Szerintem azzal nincs baj, ha valaki padlót fog, ám óriási luxus ezzel élni. Nem érzem magam olyan erősnek, hogy ezt megfelelő helyre eltegyem és a következő ötven évben ezzel együtt tudjak élni. Ez egyfajta félelem. A félelem irtó nagy hajtóerő tud lenni. Észrevettem, hogy csomó mindenen azért megyek át, mert sokkal félelmetesebb lenne nem átmenni. Ha józan ésszel és szakmai szempontok alapján alá lehet támasztani ezt az átkelést, akkor megcsinálom.
Lesz egy hosszabb ultrafutás, majd az Ultrabalaton, amit egy barátommal megpróbálunk 24 órán belül teljesíteni.
Kelet-Magyarországon van hat egészségügyi iskola, amit egy 400 km-es körrel összekötöttünk a térképen. Ezt tavaly akartam lefutni. Minden iskolában tartok egy előadást és futok a következőbe. Amikor elkezdtük volna, épp életbe lépett a kijárási tilalom. Ha majd feloldódik, akkor ez egy érdekes itthoni projekt lesz. Van egy nagyon nagy sarkvidéki célom, átkelés a sarkon óceántól óceánig az Antarktiszon. Valamikor majd, amikor optimális lesz hozzá minden körülmény.
Sok ember számára szuperhős vagy, példakép, aki olyasmiket csinál, amire senki más nem képes. Te hogy látod magad?
Biztos, hogy nem vagyok szuperhős. Minden ember különleges és értékes. Én semmivel sem vagyok különlegesebb, mint bárki, legfeljebb látványosabb, amit csinálok. Szerintem mindenkinek van célja, mondjuk nem az Antarktiszon, de ugyanolyan szintű és neki a legfontosabb, a legnehezebb, amire felteszi az életét, amivel csak ő van tisztában. Az érdekes, hogy mindenki más utat talál. Én ezt találtam.
Ha bármelyik extrém sportolóval beszélsz, senki nem tartja magát hősnek, a természetben pont azzal találkozik, hogy ő annyira kicsi a világban, hogy jöhet egy hullám, és megszűnik a létezése egy pillanat alatt. Talán az indulás előtt, a sajtótájékoztatón az ember azt hiszi – Ó hős vagyok! – mert jön a sok újságíró, fotós. Az óceánon rájön, hogy nem, mert pont annyit ér, mint az a kis halacska, ami ott úszik, sőt az még jobban is csinálja. Amikor meg visszajön, össze van zavarodva hónapokig, nem is érti, mi van.
Akkor miért csinálod?
Mert érzek belül egy nagyon erős hívást. Mágnesként vonz, vákuumként szippant magába.
Esélyem sincs mást csinálni. Próbáltam, de nagyon nem ment.
Amikor nem úton vagy, előadásokat tartasz. Kiknek, milyen témában, és mit szeretnél leginkább átadni?
Nagyrészt célmegvalósítás, változásmenedzsment, kríziskezelés témában tartok előadást, az utóbbi időben pedig az elszigeteltségről is. Most ezzel küzdenek az emberek. 95%-ban felsővezetőknek, céges megrendelőknek adok elő, de karitatív előadásokat is tartok ovisoknak, iskolásoknak, egyetemistáknak. Ovisoknak képeket vetítek delfinekről, zsiráfokról, más egzotikus állatokról és cuki beszélgetések alakulnak ki. Általános iskolásoknak már lehet rendes 40 perces előadást tartani, nagyrészt élményekről. Próbálom elültetni a gyerekekben, hogy ne arra figyeljenek, hogy milyen iskolába járnak, milyenek a körülmények, hanem tűzzék ki a célt, induljanak el, és szépen menjenek felé. A sport fontosságát is nagyon tolom nekik. Sok egyetemre is meghívnak, a fiataloktól kapom a durván mély, legérdekesebb kérdéseket.
Ennyi extrém eredmény után, mi számodra a siker?
Hosszú idő alatt jöttem rá, hogy nem az a lényeg, hogy minden évben legyen egy szuper projektem, hanem hogy 80 évesen az unokámnak tudjak majd mesélni, és igazából mindegy lesz, hogy hat, nyolc, tizenkét útról beszélhetek, vagy csak négyről. Az én sikerem az lesz, ha elmesélhetem:
Tudod kisunokám, 50 évvel ezelőtt, amikor az Antarktiszon jártam, ott még volt jég, és én sétáltam azon…
Olvastam, hogy készül a negyedik könyved. Miről írsz most?
Leginkább az antarktiszi úthoz kapcsolódik, az utolsó tíz napról szól, ami nagyon-nagyon brutális volt. Másfél hónapig nincs fürdés, mindig ugyanazt esszük, óránként, mégis mindenki lefogyott már, fagyási sérülésekkel bajlódik, és mindenkinek hiányoznak a szerettei, míg egymásból már nagyon elegünk van. Egyre magasabbra megyünk, a Déli-sark 2800 méteren van. Mindenki próbálta mentálisan összeszedni magát. A lengyel csapattag zenét hallgatott, az angol srác a nap végén, amíg melegedett a víz, hogy inni tudjunk, a barátnőjével beszélt minimum egy órát naponta – felfoghatatlan volt nekem. A norvég az élettársával csetelt.
13 évesen ért először információ a Déli-sarkról, Amundsenről, a felfedezésekről, a hidegről, a hősiességről, a kalandról. Onnantól terveztem, hogy egyszer elmegyek a Déli-sarkra. A sarkon van egy faoszlop, rajta a fémgömb, körülötte a zászlók. Az utolsó tíz napon én abba kapaszkodtam, ahogy elképzeltem, amint ezen a megérkezős helyen, a világ végén találkozom gyermekkori önmagammal, a sráccal, aki tervezte, hogy egyszer eljut oda. Bennem ez tartotta a lelket, hogy milliószor elképzeltem a beszélgetésünket. Az érdekes, hogy ha ez a találkozás öt évvel ezelőtt zajlott volna, és a kissrác megkérdezte volna, hogy a Déli-sarkkal mi van, akkor mondtam volna neki, hogy tudod, messze van, egy évben csak hat ember kap engedélyt a világon. Én még síelni se tudok. Ennél drágább expedíció nincs. Magyarország nem épp a világ közepe, ha úgy is tűnik egy gyereknek. Nem lettem két méter magas, valamiből élni kell, és ott hideg van. Ezek tök normális kifogások, de kifogások. Ezekben a napokban irtó jó volt, és energiát merítettem belőle, hogy habár még nem voltam ott, de már oda tartottam. Ha találkoznánk, nem kellene kifogásokat mondanom. Megölelgetnénk egymást, ő mosolyogna és szuper büszke lenne rám, én meg nyilván bőgnék.
Az Antarktisz is azt adta, ami fontos nekem, hogy önmagam előtt meg tudok állni.
fotó: Csanádi Gábor
