Fedél Nélkül 2019. október 31. 660. szám
A munkámmal segíthetek
15 éve kerültem kapcsolatba a Fedél Nélküllel. Egy kollégám és barátom, Fekete András akkoriban alapított egy kis könyvkiadót. Elmesélte, hogy szeretne kiadni egy antológiát hajléktalan művészek alkotásaiból. Beszélgettünk a témáról, érdekesnek találtam. Megkértem, hogy elkísérhessem, amikor hajléktalan művészekkel találkozik. Így jutottam el az utcalaphoz, és így ismertem meg Kepe Robit, a főszerkesztőt.
Kértem munkákat és önkéntes lettem. Elkezdtem postázni, fénymásolni és segíthettem, hogy a pályázatokra beküldött művek a megfelelő dossziékba kerüljenek. Később megtanulhattam valami keveset a webszerkesztésről és egy-két évig felraktam az újság tartalmát a weboldalra.
Havonta jártam be a szerkesztőségbe a lapokért, amiket aztán postáztam. Egyszer csak Robi megkérdezte, hogy lenne-e kedvem nekem is címlapinterjúkat csinálni. Először nagyon meglepődtem, picit meg is ijedtem, de végül belefogtam.
Az első interjúalanyom egy csodálatos és népszerű orvos volt, aki engem is megmentett. Nagyon izgultam.
Valószínűleg jól sikerült, mert azóta is rendszeresen dolgozhatok a lapnak, de az izgalom, a lámpaláz nem múlt el. Nagy boldogság volt számomra, hogy részt vehettem a szerzők és műveik válogatásában tavaly, amikor az Elmúlásunk hamutartója című antológia készült a Fedél Nélkül kiadásában.
Szeretem, mert egy jó újság, lehetőséget biztosít a terjesztőknek, hogy a saját munkájukkal teremthessenek maguknak megélhetést és megjelenési lehetőséget ad kortárs művészek számára. Művészeti lap, olyasmi, mint anno a Nyugat volt.
Azt gondolom, hogy ha József Attila most élne, a Fedél Nélkülben jelenhetnének meg a költeményei.
A szerkesztőség próbál értékeket találni ott, ahol másoknak esetleg eszébe se jutna keresni.
Nem tudom, kitől származik a mondat, „Nincsen ember érték nélkül”, de időnként felbukkan az újságban, és ezt gondolom én is.
Fontos érték, hogy a lapban megjelenhet a kortárs magyar művészetnek egy olyan szelete, ami máshol nem kaphatna hangot, ez motiváció a hajléktalan emberek számára, hogy alkossanak, írjanak, jöjjenek össze egymással, másokkal, beszélgessenek, gondolkodjanak és ne forduljanak magukba.
A tehetetlenség érzését enyhíti bennem a lehetőség, hogy a munkámmal segíthetek azoknak, akik a rászorulóknak segítenek. Ráadásul rengeteget tanultam itt, és tanulok folyamatosan a beszélgetésekre készülve, de saját magamról is többet tudtam meg, amióta itt önkénteskedem.
szöveg: Sági Ferenc és Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor