Egymás mellé rakott tenyereinkből
belém hasít a felismerés, hogy
sorsvonalaink, még ha időről időre
kereszteződnek is, másodpercekig
futhatnak csak együtt.
Tekintetünk rendszerint a horizonton
találkozik egy ponton, de sohasem
egymás szemében.
Távolodás – közeledés folytonos
spiráljában mozgunk, próbálkozásaink
az „elég közelre” személyes
történelmünk tragédiája.
A mi személyes történelmünké,
amit csak én veszek komolyan.
