Mindannyian tudjuk, ami elkezdődik az egyszer véget is fog érni. Az újszülött mikor világra jön, már az első percben rálép arra az útra, ami előbb-utóbb véget ér, itt fogja hagyni a földi létet, remélhetőleg utóbb, mint előbb. Az életút során általában először bölcsödébe kerülünk, mikor ennek vége, következik az óvoda, innen iskolába megyünk, tanulmányaink végeztével dolgozni kezdünk. Általában munkahelyeink is megszűnnek vagy mi lépünk tovább. Eljön a nyugdíj, aminek a folyósítása akkor ér véget, amikor végleg megpihenünk egy árnyas sírkertben.
Legtöbben életünk folyamán párt választunk, együtt élünk, van, akivel ez többször is előfordul, így jártam én is. Első feleségemmel 6 évig tartott a házasság, albérletben laktunk, aztán amikor lakást kaptunk már el is váltunk, ő költözött, én elmentem. A második házasságom tovább tartott, 15 évig bírtuk egymással. Mikor összeköltöztünk, először lakást béreltünk, majd sikerült egy garzont szereznünk, amiből bonyolult többes cserékkel egy kétszobás tanácsi bérlakásba költöztünk. A Kádár-rendszerben a tanácsok az önkormányzatok szerepét töltötték be, az akkori városi lakásállomány nagy része az ő kezükben volt. Ezeket a lakásokat a rendszerváltás után igen kedvezményes áron eladták, általában a bennük élőknek, mára csak kevés számú önkormányzati tulajdonú bérlakás maradt, többek között ez is a lakhatási válság egyik oka.
Szóval most már a saját tulajdonunkban éltünk második feleségemmel, nevelt fiammal, kutyával, macskával. Lassan berendezkedtünk, de az általam is várt rendszerváltás egyik árnyoldala, a munkahelyek megszűnése engem is elért. Utoljára a Pallas Lap- és Könyvkiadónál dolgoztam, mint hirdetésszervező, de ez a cég is, annyi máshoz hasonlóan felszámolásra került. Utána zűrzavaros lett életem, hol dolgoztam, hol nem. A legkülönfélébb munkákat vállaltam el: voltam piaci árus, parkolóőr, színjátszó csoportot vezettem, dolgoztam régészekkel, szórólapoztam, kérdezőbiztosként tevékenykedtem közvélemény kutató intézeteknél, újságot hordtam ki. Egyik sem tartott túl hosszú ideig, ráadásul egyre gyakrabban néztem a pohár fenekére. Ennek az lett a vége, hogy ismét elvált ember lettem. Volt feleségemnek új kapcsolata lett, nekem mennem kellett. Igen, de hová?
Lépcsőházunkban, a fali táblán, egy egyszobás, áron alul eladó lakást hirdettek egy emelettel fölöttünk, a negyediken. Letéptem a cédulát és felhívtam húgomat, ő kisebbik öcsémmel – négyen vagyunk testvérek – jól menő vállalkozást működtettek, szaniterárukkal kereskedtek, vagyis fürdőszoba felszerelések, csempe, burkolólap ilyesmik. Mikor húgom megnézte a lakást, teljesen beleszerelmesedett, gyorsan meg is vette. Okos lány az én húgom, az ingatlan a cég nevére került, nem az enyémre.
Részlegesen fel is újította, a fürdőszobám gyönyörű lett, rozsdaavar színű spanyol burkolat, olasz kék csempék kis fehér felhőcskékkel, a mosdó carrarai márvány, a tükör körüli izzók, mint egy filmszínész öltözőjében, festés, a lakás nagyjából berendezve. Egyedül a fűtéssel volt végig bajom. Nem szólt bele kivel élek, mit csinálok, összesen, ha háromszor volt fenn a 16 év alatt. Itt éldegéltem, mint szívességi lakáshasználó, nők jöttek-mentek, egzisztenciális helyzetem továbbra is bizonytalan, alkoholfogyasztásom továbbra is magas szinten volt. Így is eltöltöttem ott több, mint másfél évtizedet, de aztán beütött a krach kilakoltatás formájában.
Az egész a 2008-as válsággal kezdődött, ami az építőipart és ezen belül húgomék vállalkozását is súlyosan érintette. A túléléshez egyre több hitelt kellett felvenniük, egy idő után a bankok visszautasították az újabb kérelmeket. Ekkor a lakást átíratták az öcsém nevére, ez szolgált fedezetül egy másik hitelhez. Igen ám, de a törlesztés nem úgy ment, ahogy eltervezték. A válság egyre húzódott, a bevételek csekélyek voltak. A bank megunta a dolgot, hosszas huzavona után érvényesítette zálogjogát és árverésre került sor. A remények eloszlottak, megkaptuk az értesítést 2013. szeptember 29-én adjuk át az ingatlant. Abban az évben a kilakoltatási moratórium október 1-én kezdődött. Eljött az egyáltalán nem várva várt nap, délelőtt 10-kor megérkezett az öcsém és aztán az új tulajdonos, egy hatósági ember, egy lakatos és egy rendőr kíséretében. Elvégezték a papír munkát, lecserélték a zárat, én a legszükségesebb holmimmal öcsém segítségével a Koszorú utcába költöztem a szobabérlők házába. Később, mikor már A Város Mindekié csoport tagja lettem, hallottam tőlük egy történetet. Tudomást szereztek róla, hogy egy két gyermekes családra kilakoltatás vár Kőbányán. Ők odamentek, élőláncot alkottak a lakás előtt, a sajtó munkatársait is értesítették. Ott is megjelent a hatóság és a rendőrök, utóbbiak egy idő után megunták, elmentek, patt helyzet alakult ki. Az avm-esek énekeltek, verseket szavaltak, közben a média folyamatosan közvetítette az eseményt. Egyszer csak megjelent egy férfi, aki látta a médiában, hogy mi történik. Hozott egy táska pénzt és kifizette a család adósságát. Nekem nem volt ilyen szerencsém, elkezdődött a hajléktalan létem, az ivás viszont végett ért.
Hogy miért most hozakodom elő mindezzel? Tegnapelőtt elmentem a ház előtt, ahol laktam, megnéztem a kapucsengők tábláját, a 77-es kódnál még mindig az én nevem volt kiírva.
Az írás megjelent a litera.hu-n.
