Napló
Minden nap bevásárlás végeztével a Horváth Mihály térre megyek, leülök egy padra, szemben a Szt. József templommal. Ilyenkor felhívom egy ismerősöm, majd együtt hallgatjuk a déli harangszót. Gondoltam, lejegyzem a közben látottakat, halottakat…
Április 27., hétfő
Ági. 40 éve ismerem. Második munkahelyemen találkoztunk egy Pest melletti faluban. Ő kezdő pedagógus volt akkor. Három évig együtt húztuk az igát, aztán szétszéledtünk, de azóta is minden évben, először csak Erzsébet napon, majd negyedévente féltucatnyian összejövünk. Ágnessel szinte naponta beszélek. Zuglóban az Őrshöz közel él. Ötödik emeleti lakásából várja a covid-19 méltóságteljes elvonulását. Délutánonként a Rákos patakhoz sétál levegőzni. „Na, ha majd összefutunk kedvenc sörözőnkben az Oktogonnál” cukkolom.
Szoktuk egymást cukkolni néha még zrikálgatni is. Persze csak módjával. Most, éles helyzetben, a tapintat fölértékelődött. Újból és újból szembesülni kell ezzel. Infókat cserélünk: „Hallottad, hogy Vuhanban…, és most Észak-Olaszországban… és a volt kollégánk, Judit…, aztán Ica barátnőmmel, történt, tudod, akivel legutóbb Görögországban nyaraltam… Harangszó…
Egy fejkendős, arabnak tűnő nő három gyermekével a jön a térre.
A nagyobb fiúk (10-12 évesek) rollerrel kergetik egymást. A legkisebb, öt-hat évesnek tűnő üldözi őket, majd felváltva ők a görkorcsolyázó öcsköst. Bámulatos, a láthatóan korához képest is apró gyermek milyen mutatványokat csinál; egy lábon suhan, majd hátrafelé, lábaival fordított V alakot képez. Várom, mikor ugrik egy szaltót. De ők nem cirkuszi attrakciókat akarnak, láthatóan csak jól érzik magukat. Anyjuk egykedvűen sétál, telefonál, aztán int fiainak. Elmennek. A szokottnál is üresebb a tér.
Április 28., kedd, Ildikó
Ő is kolléganőm volt. Fejlesztő pedagógus. Elcsípte az utolsó járatot a járvány kitörése előtt; pedagógus mestervizsgát tett. Szabadidejében kerámiázik, medálokat készít. Most ez függőben, marad a kerti munka és a távoktatás, az elsajátítandó számos fortéllyal, ami már elég jól megy neki. Külön lakásban, de vele egy házban lakó nyolcvan fölötti szüleit istápolja, minden gondolata körülöttük, de szigorúan tartva a kincstárilag megengedett távolságot. Telefonos disputáink során többet megismerek belőle, mint az évek során a négyszemközti beszélgetések alatt. Ő szeret áradóan megnyilatkozni, én igyekszem okosan hallgatni. Ő érdeklődésünk legkisebb közös többszöröséről említgeti, én próbálom témafelvetéseimben eltalálni érdeklődésünk legnagyobb közös osztóját. Egyszerű ez, mint a kétszer kettő.
A Horváth Mihály téren vakító a fény a frissen meszelt fehér templomfalon. Állványon aprónak tűnő munkások, kiabálásuk idáig ér. Néha csillogva sárgásan tükröződik ugyanaz a fény a párkányokat, a tornyot borító rézlemezekről.
A kutyafuttató mellett, úgy ül padon egy hajléktalan az árnyékban, akárha sóbálvánnyá vált volna. Mintha idehoznák Anonymus szobrát a Városligetből. Mozdíthatatlan, megszólíthatatlan békességben ül, alszik. Kámzsa takarja arcát. Nem tudnám felébreszteni. Ha megérinteném, moccanatlan maradna. De ember nincs, aki meg akarná zavarni ennek az elárvult jövevénynek a déli órákban lopott, kevéske nyugalmát.
Április 29., szerda, Bandi
Ha péntekenként kóruspróbára Kőbányára utazok a 9-es buszon, gyakran idősebb-fiatalabb nevetgélő hölgyek társaságában látom meg őt. Bandi, kórusunk egyik tenorja épp szórakoztatja útitársait. 91 éves. Hangja még tiszta, fényét nem vesztette, kedélye kikezdhetetlen. A zene mellett a nők a gyengéi. Évei számát a századik felé szaporázva, erről már nem fog leszokni. Tavaly kisebb szemműtét közben megkérdezte az operáló orvost: „doktor úr ezentúl nem lehet a nőkkel foglalkoznom?”, elkezdtek nevetni, az öreg mókamester biztatást kapott kérdésére.
Mondanom sem kell, Bandival a nőkről és a hamvadó kóruséletről beszélgetünk. Elsütök egy malac viccet. Nevet. Persze ismeri már nyolcvan éve.
Egy rollerező kisfiú, szemével kíséri anyukája.
Odébb fiatal anyuka figyeli labda után tipegő kicsijét: „Fuss a labda után! Fogd meg a labdát!”. Eszembe jut nemrég hasnyálmirigyrákban meghalt barátom, aki talán harminc éve írta meg Luxemburg kerti élményét, mikor is egy francia anyuka hasonlóan instruálta 3-4 éves kisfiát. Ez az a pillanat, folytatja barátom, az ártatlanságnak, a boldogságnak olyan folttalan teljessége, ami soha nem érhető el később.
Ezeknek a pillanatoknak az időtlenségét érzem most.
Április 30., csütörtök, Lilla
Unokahúgom. Fiatal házas. Ő is, férje is, Tamás, multiknál dolgozik. Reggeltől estig. Már túl a harmadik x-en. Bejárták a fél világot. Egyenlőre megvan az állásuk. Vettek tavaly egy helyre kis faházat, apró kerttel Nagytétényben. Ahová már várnák a harmadik lakót. „Gyerekcsinálós időket élünk.” – mondom a telefonba. Nevetés. „Iparkodunk.” – dörmögi Tamás. Hajrá!
A rigók, akár egy fáradhatatlan rezesbanda, rázendítenek:
titi tátá, tititi tátá; csivicSI, csivicSi, csivicSi; újabb énekesek: tajrata-tajrati-tajrata. Galambok felelnek a tér másik feléből: burhukhu-burhukhu-burhukhu.
Mit mondhatnak, talán azt: jólvan, jólvan… nebánd, nebánd… semmicsak, semmicsak….
Remélem, akár a távoljövőben, lesz idő, mikor megannyi Szent Ferencként megtanulunk beszélgetni madarakkal, kutyákkal, delfinekkel, bálnákkal. Lesz akkor hadd el hadd!
Május 1. péntek, Béla
Sógoromnak mindig van a mellényzsebében egy jópofa (vaskos, szellemes) mondás. Most is ilyet várnék tőle. Ehelyett egy régi munkahelyi sztori buggyan ki belőle. Kezdő mérnökként hajnal háromkor telefon ébreszti föl: Baj van, az éjszakai műszakban kigyulladt a szerelőüzem. Fél óra múlva már a Trabantjával robog a szigorúan védett munkahely felé. Persze a történet jó véget ér. Csak a megfelelő időre várt, hogy negyven év után is fölmásszon a tudat mélyéről. De miért is?
Hova üljek le? Párás, nyirkos a levegő, mindenhol nedves a pad. Parkban szokásos társam, két hajléktalan eszeget. Kismamák érthetően sehol.
Ötpercenként átfutó fiatal nők. Mindenki rohan, akár New Yorkban. Farmeros hölgy siet rézsút át. Szinte zenél a teste, egész lénye, ahogy lépteivel ringatja derekát, farát. Hogy csinálja? „Ezt ti sose értitek meg.” – mondta egyszer egy kolléganőm. „Tanuljuk. S ez kevesek titka marad.”
Május 2., szombat, Judit
Egész élete harangszó, egyházi dalok, szertartások között telt. Most egyedül él a Csepel-sziget déli részén a soroksári Duna-ág mellett. Fát vág, süt, főz. Férje néhány éve halt meg, börtönpap volt. Gégerákja lett, megműtötték, hangját, munkaeszközét elvesztette, kanüllel lélegzett. Az elítéltek különös mód így még jobban ragaszkodtak hozzá, meg inkább megnyíltak neki, Isten emberének. Judit fát vágna, sütne, főzne, ha lenne kinek. Unokái, lányai, rendszeres látogatói most elmaradnak. Ez hiányzik leginkább, a várakozás, a készülődés, unokaölelés – panaszolja és persze örül, lobog a telefonba, mint mindig.
Horváth Mihály „1848 hőslelkű püspökének” 1948-ban emelt szobrából – amint a rávésett szöveg emlékeztet rá – mára már csak a talapzat maradt. Körülötte rózsaszín, fehér, ibolyaszín virágok. Nagymama, s unokája teszi teljessé az idillt. A 3-4 éves csöppség megszólal: „De szépek” és simogatja a virágokat. Nagyi is a helyzet rabja, aztán megfogja kicsinye kezét: „Köszönj el tőlük. Megyünk.”
Május 3., vasárnap, Kriszta
Ő évek óta nem hagyja el lakását, Agorafóbiás, ha jól mondom. Most a világ úgy viselkedik, mint ő. Mintha csupa Krisztákból állna. S betegségéhez kényszerből hozzá idomult volna 2,6 milliárd embertársa. (Van-e otthon, ebben a covid-19-es univerzumban?) Agorafóbia a világtól és pánikfélelem a szobafogságtól.
Ezt is meg lehet (kell) tanulni. Igaz, nem volt felkészülési idő, rögtönözni kellett. Miképp lehet tapsolni, énekelni, integetni, ahogy azt a tízemeletes Mumbai-i, Torinó-i házak teraszán a mosolygó arcú öregek, fiatalok, gyerekek tették.
Olvasok a téren. Ketten vagyunk. Tíz méterre tőlem egy korombeli hajléktalan férfi. Falatozik. Ma fejeztem be a Puszták népét. Apám származása, gyerekkorom első hat éve miatt ez tartozásom volt őfelé és magam felé. S persze Illyés felé. Éveken át cipeltem egy mondatát: „Irigylem azokat, akik még nem olvasták a Háború és békét.” Aztán lett időm Tolsztojra. Most Illyésre is. Szinte minden művét ismertem, a Puszták népe kivételével. „Nem röstelled magad!” – pirított le vagy húsz éve az ugyancsak Tolna megyéből származó, gimnáziumi magyar tanár kórustársam. Most már kihúzhatom a mondat fullánkját.
A könyvet azzal a szomorúsággal tettem le, mint mikor egy kellemes útitárstól végleg elválnunk. Sokan Illyés prózáját a magyar nyelv egyik csúcsának tartják; hajlékonysága, képgazdagsága, a mondatai hömpölygő zeneisége, teherbírásuk, ahogy szennyet, ragyogást egyként elbírnak, majd lényeglátó, bölcselmi, pszichológiai észrevételei miatt. Ezt csak megerősíteni tudom.
Május 4., hétfő, Márton
Népművelő, újságíró volt az átkosban. 1989 után aktívan politizált, józsefvárosi képviselő. Egy helyi irodalmi lap (nekünk8) egyik szerkesztője. Adósságai miatt kilakoltatják a lakásából. Azóta szállók, parkok, éjjeli menedékhelyek kéretlen vendége. Jelenleg biztonságban egy kőbányai szállón, ahonnan nem lehet kimozdulni. Ma tesztelték őket. Mindnyájan negatívok. Sokat olvas.
Kivételesen a 83-as busszal megyek a térig. A buszon fél tucatnyian vagyunk a trolin egy hajléktalannak tűnő férfi két székkel ül le előttem. Ötvenes lehet, föláll, a busz éles kanyart vesz, előttem levő ülésre. Zuttyan vissza. Négyen együtt szállunk le.
„Menjél már!” röffen rá egy hasonló korú férfi, egy nő társaságában. Nagy iramban le, aztán az ellenkező irányba el. Én a szokásos helyemre. Arccal a templom felé.
„Találtak-e aranyrudat” kérdezem a két parkgondozó hölgytől, kikkel naponta találkozok a Horváth Mihály téren. Tegnap fültanúja voltam történetüknek: úgy hat éve valaki rálelt a közelben egy aranyrúdra, majd leadta a rendőrségen. Kapott százezer Ft-ot. „Én nem adtam volna le”– szólal meg a fiatalabbik. „Ha találok egy tárcát, a hivatalos papírokat bedobom a piros postaládába, a többi nálam marad. Mikor elhagytam valamit, nekem se juttatták vissza.”
Régi időkből ismerős, harsány hangok a Fazekas Gimnázium felől. Vidáman összeölelkezve üdvözlik az érettségizők egymást. Maszk a szájakon. Puszi most elmarad.
