683. szám Sztárinterjú

Szirtes Ági

Szerző:

Úgy gondoltam, Szirtes Ágival könnyű feladat lesz interjút készítenem, hiszen a Katona József Színház alapító tagjaként sok-sok olyan színdarabban játszott, amelyet személyesen is láttam, nem is beszélve tévéjátékok és filmek tucatjairól, amelyekben a magyar film fanatikus rajongójaként szintén láthattam. Az élet azonban közbeszólt, és mindez alig került szóba.

Mennyi időm van vívódni?

Szirtes Ágival beszélgettünk

Fedél Nélkül 2020. október 08. 683. szám

Időpontot egyeztetni egyszerű volt. A művésznő Nagykovácsihoz közeli helyet javasol: találkozzunk Budagyöngyén, ott kávézni is tudunk, kávé nélkül nem igazi az interjú.

Kellemesen süt a nap, fotósunk az üzletközpont helyett a szomszédos utcában lévő kerthelyiséget javasolja. Kezdjük a beszélgetést egy kis aktualitással, hiszen azt olvastam, hogy holnap, azaz szeptember 04-én, egyik szónoka lesz annak a tüntetésnek, amelyet az Oltalom Karitatív Egyesület szervez a Színház- és Filmművészeti Egyetem épülete elé. Előbbinek a költségvetését csökkentették a felére, és lehetetlenné válhat a kiszolgáltatott vagy veszélyeztetett élethelyzetben lévő társadalmi rétegek további segítése, utóbbi oktatói és hallgatói az autonómiáért való jogát féltik az egyetemnek, és a diákok tiltakozásul elfoglalták az épületet.

„Vívódom”, mondja Ági, amikor telefonon hívják a szervezők. „Mennyi időm van vívódni?” Segíteni szeretné a tüntetők ügyét, de ilyen rendezvényen felszólalni, beszédet mondani nem kis felelősség, alaposan át kell gondolni, mit mondjon, és miként mondja, hogy az igaz, hasznos, hatásos legyen. Elvállalta, de még csak azt tudja, hogy segíteni szeretne, és bár igent mondott a felkérésre, most még minden gondolata e körül pörög.
Beszélgessünk színházról is… Kérdezem a Bánk bánról, amelyben Gertrudist alakítja. Bevallom összes előítéletemet: Katona színművét diákkorom óta rossz darabnak tartom, és féltem a szövegtől is. Ráadásul azt is olvastam egy kritikában, hogy nem Illyés Gyula „átigazításában” fogom hallani, hanem az eredetit, ami nyilván még az átigazításnál is fájdalmasabb lesz. Az előadás viszont kellemes meglepetés lett, vagányra sikerült, egyetlen percét sem untam, a szöveget is értettem.

„Amikor megláttam, hogy a Bánk bánt játsszuk majd, nekem is voltak kétségeim, mennyire kell ez nekünk a XXI. században… aztán a próbák alatt már csökkent az aggodalmam.”

Könnyű volt megtanulni ezt a veretes nyelvezetet? „Nagyon nehéz, ráadásul Katona a szövegben is igyekezett érzékeltetni, hogy a történet a régmúltban játszódik, ezért hátrább helyezte, szokatlan ízt adott neki.”

Ági rögtön idézi is:

„Ottó, no jőjj! látod, leereszkedek
S magam jövök hozzád: de mondhatom
Neked, hogy ez ma udvaromban az
Ily esztelenkedések közt utolsó
Fog lenni; mert azért, hogy a király
Után való bánatjaimat kiverjem
Fejemből, avagy téged hercegem
Örvendezőbbé tégyelek – soha
Jobbágyaim kedvéért nem áldozom fel! –
Te holnap útazol!”

Így, hosszú ú-val?, kérdezem csodálkozva. „Csak nem gondolja, hogy most, amikor idézem, nem úgy mondom… követjük az eredeti szöveget, amelyet nem a mai helyesírás szabályai szerint kellett megtanulnunk. Nehéz volt, bár egy idő után rááll az ember nyelve, agya, a szokatlan szórend is kezd természetes lenni… Olyan ez, mint amikor sántikálva kell egy szerepet játszani… automatizmussá válik.”

Amikor arról kérdezem, milyen érzés maszkos közönség előtt játszani, a legelső ilyen előadást említi különösen nehéznek. Ott úgy tűnt, a nézőknek is plusz energiát jelent a figyelem, a színészek szinte érezték, hogy a közönség nehezebben kap levegőt. A második előadásra már jobban lehűtötték a termet, az talán kellemesebb volt. Persze, ha már maszkokról és járványról beszélünk, jogos az aggodalom. Ági attól tart, a járvány tönkreteszi az évadot, még az is előfordulhat, hogy nem lesznek előadások. „Nem vagyok járvány-szkeptikus, nem akarok megbetegedni és a szeretteimet is féltem. A hatásait sem szeretem, legfőképpen azt, ha nem játszunk. Sok ember most fél színházba menni…”

Mi a véleménye az egyetemisták helyzetéről, mi lesz az egyetem sorsa, mire ez a cikk megjelenik? Szakmai kérdésekről kellene beszélni, de politikát csinálnak belőle és úgy tesznek, mintha szakmaiságról lenne szó. „Nem szeretünk benneteket, mehettek…” Annyira drukkol az ügynek, hogy úgy érzi, nem tud reálisan mérlegelni, még jósolni sem. „Emocionálisan nagyon benne vagyok, ez homályt von a szememre.” Vidnyánszky nevét talán ki se mondjuk, mégis egyértelmű, kiről beszélünk. „Azt nem értem, ha a diákokkal nem ért szót, akkor hogyan akar ő ott tanítani, hogyan akar a rektoruk lenni? Ha be akar menni arra a helyre, de nem engedik be, akkor mit vár? Nagyrabecsülést? Tiszteletet? Szeretetet?”

Hiába értünk egyet abban, hogy most nem erről kellene beszélgetnünk, de bármi kerül szóba, mindig a politikához kanyarodunk vissza. „Ami mögötte van, az a rettenetes. Ami katalizátora ennek. Ezért nem is szeretek beszélni róla.”

Igyekszem gyorsan témát váltani. A londoni férfi című film záró képében tűnik fel, és hosszan látjuk közelről az arcát, ahogy szótlanul könnyezni kezd. A filmben ennyi a szerepe, mégis annak, aki látta a filmet, ez a jelenet valószínűleg beleég az emlékezetébe, olyan súlya van. Tudta, hogy ez ilyen fontos jelenet lesz? Miért vállalta el a picinek tűnő szerepet?

„Ha Tarr Béla hív, teljesen mindegy, hány mondat, a világ végére elmegyek…” Szóba hozom friss élményemet, a Sátántangót is. Ági erről mondja: „Már az első képsornál sírtam, amikor kijönnek a tehenek… abbahagyhatatlan, nem lehet elszakadni a filmtől… olyan ereje van…”
Kapnak visszajelzést a közönségtől? „A színházba járó nézők idősebb tagjai, akik nagy eséllyel láthattak például a Három nővérben, a Portugálban vagy az Elnöknőkben, nagy szeretettel üdvözölnek, de gyakran egy mosolyból is látni, hogy sejtik vagy tudják, ki jön velük szembe.” A plázában, az ifjú emberekkel már más a helyzet, gyakran levegőnek nézik, „az ő szemükben én csak száraz egérszar vagyok”.

Kérdezte a lányát (Pálmai Anna színésznőt), hogy „ennyire öreg vagyok, vagy ennyire rosszul öltözöm?”, de Anna megnyugtatta: „dehogy, mama, hát velem is így beszélnek”. Nem az a baj, hogy nem ismerik fel, hiszen nincs mindenkinek lehetősége színházba járni, hanem az, hogy nagyon udvariatlanok vagyunk egymással. Gyakran feltételezünk rosszat, támadó szándékot a másikról… valahogy úgy, ahogyan vezetünk az utcán.

Félek, hogy visszatérünk a közéleti kérdésekhez, ezért gyorsan megkérdezem, nem zavarja-e, hogy olyan színésznőként, akibe az én főiskolai évfolyamomnak legalább a fele szerelmes volt annak idején, nem zavarja-e, ha a Roncsfilmben sántát, a Portugálban alkeszt, az Elnöknőkben dagi, a Tablóban lila monoklis nőt kellett játszania. Nevetve válaszolja, hogy nem gondolja magát szépnek, csinosnak, okosnak, és nem is tudom mekkora könnyebbség, ha végre olyan lehet, amilyen. Egy szerepnek nem ez a lényege, „nehéz feladat szebbet játszani, mint amilyen vagyok, lefelé torzítani könnyebb, mint felfelé kerekíteni”.

Van-e olyan kérdés, ami a sok-sok interjúban még nem kérdezett senki, de nagyon szívesen válaszolna rá? Ilyen kérdés nem fogalmazódott meg benne, és most ne is nagyon számítsak ilyenre, mert még mindig vívódik, még most is a holnapi tüntetésen mondandó beszéde körül forognak a gondolatai. Beszéljünk inkább arról, hogyan készülnek erre a járványtól beárnyékolt évadra! Úgy, mintha nem is lenne járvány. Optimistán. Székely Kriszta rendezi az Othellot, Zsámbéki Gábor a Lear királyt, Ascher Tamás az Apák és fiúkat, Máté Gábor rendezi a Kamrában a furcsa című „Hát, ha van is, én még nem találtam meg” című előadást, Tarnóczy Jakab pedig ókori görög előadásokból ollózza össze az „Isten, haza, család” című darabot. Ezek az idei tervek.

Bár nem én vagyok az interjúalany, szóba kerül az is, hogyan lettem tiszteletbeli hajléktalan és hogyan töltöttem el fél évet az utcán körülbelül húsz évvel ezelőtt. Ági nem ismer közelről hajléktalan sorsokat, de beleízlelt abba, milyen érzés lehet számkivetettnek lenni. Volt egy Csöves nevű macskája, aki onnan kapta nevét, hogy egy csatornacsőben lakott a háza előtt. Beszoktatta, a macska bizalmába fogadta és elfogadta a befogadást, később kiscicákat szült. A kismacskákat kartondobozba helyezve próbálta elajándékozni a Budagyöngye előtt. Ült az üzletház előtt, az emberek jöttek-mentek, de őt is és a cicákat is levegőnek nézték. „Akkor azért megéreztem, hogy ennek a fele sem tréfa, valami ilyen érzés lehet hajléktalannak lenni.”
Beszélgetünk még a Tofu névre hallgató keverék kutyusáról, a tücsökhangokat idéző csengőhangjáról, visszakanyarodunk oda, mennyi bölcs gondolata támadhat az embernek Tarr Béla hosszú snittjei alatt és az is szóba kerül, milyen csodálatos alakítást nyújtott Simkó Katalin az Árvácska című színházi előadás címszerepében. Az interjút visszahallgatva beigazolódik a sejtésem, hogy ez a kávézás nem valami szabályos interjú, inkább egy érdekes beszélgetés volt és azt javaslom, fussunk neki még egyszer, Ági azonban azt kéri, abból gazdálkodjak, ami van, az ideje is kevés, lélekben ő már túl van rajta, hátha meg tudom oldani….

(– odorik –)

fotó: Fiala de Gábor

Kapcsolódó írások