Ó, tejszín hajnalok, ködbefúlt szerelmek!
A nádas mélyén ringatózó csónak,
lopott csókok, sietős vetkezések:
emlékei egy tán sohasem volt tónak.
Élénken él még emlékezetemben,
(a kép nem fakult ki oly sok éven át)
bátorságom végre összeszedve
megzörgettem a szállása ablakát
annak a nevetős, feszes mellű lánynak…
Ki is szökött a partra énvelem,
dobogó szívvel egy padon ölelkeztünk,
s azt hittük, utolért az Örök Szerelem!
Az idő rostáján sok minden kihullt,
hol színesebbé vált, hol megkopott a múlt,
agyamban róla karcos snitt pereg.
Feltűnnek rajta a csodás reggelek,
mikor vággyal köszöntött az ébredés,
felidézem sokszor, és mégis oly kevés
az édes íz, mi ínyemen belőle megmaradt.
Ma séta közben, útközben megpihenve,
kemény és nyirkos volt az a régi pad.
