(részlet)
Miklós az első, akinek nyíltan beszélek apám alkoholizmusáról. Várjuk az éjszakait egy buszmegállóban az első randink után. Huszonöt múltam, ő tízzel idősebb, már túlvan egy váláson. Miután megemlítem, hogy apám iszik, csak annyit mond, biztosan szégyelled magad. Miklóssal gyorsan történik minden, a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik, hogy együtt vagyunk. Egy héttel a megismerkedésünk után elköltözöm a fiútól, aki mellett már négy éve vegetálok, fél évvel később teherbe esem. Úgy érzem, végre megengedhetem magamnak, hogy őszinte legyek, levetkőzhetek előtte minden értelemben, a szégyenérzet leghalványabb jele nélkül, megszabadulhatok a gátlásaimtól, az lehetek, aki akarok, mert Miklósnál szabadabb emberrel még nem találkoztam. Még a folytonos nehézségek sem szegik a kedvem. Nem tulajdonítok jelentőséget annak, hogy soha nincs pénzünk, hogy folyton költözünk – ahogy berendezkedünk valahol, már állunk is tovább, albérletről albérletre vándorolunk, öt év, öt költözés –, és az sem zavar különösebben, hogy Zsófi megszületése után olyan, mintha Miklós is a gyerekem lenne.
Azt pedig egyáltalán nem veszem észre, hogy iszik. Kőkemény alkoholista. Nem kocsmákba jár, otthon iszik, a szemem előtt, néha a hátam mögött. Színlelt józansága engem is megtéveszt. Mindezek ellenére szeretem Miklóst, tiszta szívemből, őszintén.
A sebeink tartanak össze.
Gyorsan felcserélődnek a szerepek köztünk, a családunkat pedig teljes káosz jellemzi – Miklós, Zsófi és én, mintha egy nagy bugyogó, fortyogó baljós energiával fűtött masszában keringenénk, amíg el nem szédülünk, és ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Én akarok először kiszállni a menetből, de nem tudom eldönteni, hogy túl sok vagy túl kevés nekem ez a felállás, nem vagyok tudatában az anyaságomnak, a női létemnek, nincsenek érzéseim, meghatározásaim magamat illetően. Máról holnapra élünk, minden értelemben. Zsófi harmadik születésnapja után gyakorlatilag már úgy, mint a testvérek, és én még harminc se vagyok.
Május van. Délután öt óra. Megyek a Podmaniczkyn. Fáradt vagyok, koszos és izzadt. Utálok itt lakni. Utálom az ötödiken a lakást, utálom a körfolyosót, ahol a liftből kiszállva a falhoz lapulva araszolok a bejárati ajtóig, mert tériszonyom van, és folyton azt képzelem, hogy lezuhanok, látom a szétloccsant agyam az udvaron a poroló mellett, utálom, hogy minden ablak a gangra néz, hogy nem lehet huzatot csinálni, nem lehet szellőztetni, nem lehet levegőt venni. A liftben hallom, ahogy Miklós zenét hallgat. Meglököm a csapóajtót, látom, ahogy a korlátnak támaszkodva áll, cigi a kezében, olvas, a lakásból Rossini A sevillai borbély Nyitánya harsog.
– Szervusz, boldogság, mesélj, mi volt ma veled!
– A gyerek hol van?
– Alszik. Zenéltünk, énekeltünk, táncoltunk, kifáradt és most alszik.
– Délután ötkor? Szerinted hánykor fog így elaludni este? Miért nem raktad le ebéd után?
– Akkor még nem tűnt fáradtnak. Festettünk, a Magyar népmeséket néztük. Feszültnek tűnsz, mi a baj?
– Miklós, miért van rajtad pizsama? Miért vagy pizsamában még délután ötkor is? Nem mentetek le a parkba? Ebben a jó időben egész nap a lakásban voltatok?
Miklós megfordul és a zene ütemére vezényelni kezd, mint egy őrült karmester. Boldogság ül ki az arcára.
– Miklós, kérlek, ne csináld ezt. Megállapodtunk. Én visszamegyek dolgozni, amíg nem kezdődik az óvoda, te meg itthon maradsz Zsófival, te tudsz itthonról is dolgozni. És miért van nyitva a bejárati ajtó?
– Szellőztetek.
– Mit ebédeltetek?
– Tojást sütöttem.
– Miért nem ettétek meg a paradicsomos káposztát?
Nincs válasz. Bemegyek a konyhába. Meglátom a temérdek lábost, koszos tányérokat, ételmaradékot a konyhakövön.
– Hány liter olajat használtál két nyamvadt tojáshoz? – kiabálok ki Miklósnak.
A szomszédban a három pincsi ugatásba kezd, Rossini továbbra is teljes hangerőn, Miklós vezényel, meg se hallja, amit kérdezek. A pincsik vonyítanak, párbeszédre leszek figyelmes, hátranézek. A baloldali böszme nagydarab szomszéd áll Miklóssal szemben. Hangos a zene, mondja, pillanat és lehalkítom, válaszolja Miklós, te cigány vagy, kérdi a szomszéd, nem, miért, te az vagy?
Lenyomom a kilincset, belépek a szobába. A kanapén Zsófi alszik, fehér atlétatrikó, piros rövidnadrág van rajta, a frufruja belelóg a szemébe. Várok még. Nézem őt, ahogyan alszik. Nyugodt, meg se moccan. Lassan ébresztgetni kezdem.
– Csillagom, rubint gyémántom, ébredj, itt van anya, lemegyünk a parkba, ébredj, olyan szép idő van!
Zsófi nyöszörög, nem akar felkelni, az ölembe ültetem, sírni kezd, egyre hangosabban, csitítani próbálom, közben egyre erősebben csimpaszkodik belém, szabadulni próbálok az öleléséből, azt hajtogatom, gyere, vegyük fel a szandált, útközben eszünk egy fagyit, gyere, majd alszol este.
– Miért keltetted fel? – Miklós áll a szoba közepén. Vádlón néz rám.
– Kiviszem a parkba, fontos, hogy levegőn legyen, nem akarom, hogy még éjfélkor is a fejemen ugráljon, fáradt vagyok. Zsófi, kérlek, hagyd abba a hisztit, maradj csöndben, jó lesz, higgy nekem, megyünk a játszótérre, csúszdázhatsz, homokozhatsz.
Beültetem a babakocsiba, kezébe adom az egyik lovát, a barna sörényűt, amelyiknek a hasa alján van egy gomb, ha megnyomjuk, vadul nyerít, elindulok vele a lift felé.
– Megyek veletek!
– Ne gyere, múltkor is elaludtál a padon, amíg Zsófi a homokozóban játszott. Inkább pakolj el a konyhában! Egyébként is pizsama van még rajtad.
Tolom a babakocsit. Megyünk a Hunyadi térre. A parkban lerogyok a padra, Zsófi elindul a homokozó felé, nem kell neki játszótárs, sem én, pár perc alatt belefeledkezik a játékba, elmerül a saját világába, külön atmoszférát teremtve maga körül. Hamarosan köré állnak páran, vele egykorú fiúk, lányok, ők is részt akarnak venni a Zsófi által létrehozott fantáziavilágban, annyira vonzó számukra a mese, a játék, ami a szemük előtt zajlik. Zsófi vonakodva vonja be a többieket, de szívesebben játszana egyedül, nehezen emészti meg, hogy hirtelen a másiknak is elképzelései lettek arról, mi történjen a homokozóban, ki játssza a ló szerepét, és ki az oroszlánét. És bármennyire harcos jellem a lányom, nem áll bele a játszótéri veszekedésbe, inkább a hinták felé indul, új foglalatosságot keres magának. Az órámra nézek, mennünk kell, még a vacsora is hátra van, a fürdés, és az órákig tartó alvási procedúra: én olvasok könyvből, Miklós olvas könyvből, majd elmond egy mesét fejből is, aztán megint rajtam a sor, bebújok Zsófi mellé, pár perc és elnyom az álom, arra ébredek, hogy babrál a hajammal, kimegyek a szobából, ő sír, visszamegyek, negyedóra múlva kijövök, Zsófi sír, visszamegy Miklós. És ez így megy este tizenegyig.
– Kislányom, gyere, indulnunk kell!
Zsófi a füle botját sem mozdítja. Kérlelni kezdem, felsorolom, mennyi teendő van még hátra a mai napból, különben is lassan besötétedik, tovább kérlelem, csak mondom a magamét egyre határozottabban és keményebben, érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, a feszültségemmel egyenes arányban nő Zsófiban az ellenkezés, nem akar hazamenni, hagyjam békén játszani, a végén úgy kell elvonszolnom a parkból, miközben üvöltve, ordítva toporzékol, taknyanyála egybefolyik, mindenki minket néz, én elsüllyedek szégyenemben. Nem tudom megvigasztalni a saját lányom.
– Valami nem stimmel ezzel a gyerekkel, Miklós. Máshogy viselkedik, mint a többiek.
– Emlékezz rá, drágaságom, hogy már kisbabának is más volt. Zseni lesz, meglátod! Kéthetesen hason fekve kinyomta magát, öt hónaposan felállt, múltkor felismerte Mozart Varázsfuvolájából az Éj áriát, amikor a Bartókon meghallotta.
– De én nem akarom, hogy zseni legyen. Nem tudok szót érteni vele, pedig még csak hároméves, mintha egy másik bolygóról érkezett volna.
– Olyan, mint én voltam, bízd rám, én tudom, hogyan kell bánni vele. Emlékezz vissza, már a megszületése sem volt szokványos.
– Arra gondolsz, miközben az érzéstelenítőt szúrták a gerincembe, elájultál és kivittek a folyosóra, vagy amikor elaludtál, mialatt én vajúdtam?
– Azt hittem, a szívem szakad meg, ahogy láttalak kínlódni, arra gondoltam, istenem, ezt én tettem ezzel a drága nővel!
– Emlékszel, hogy háromszor is besétáltunk a MÁV kórházba, mire bent tartottak? Azt mondta az orvos, hogy bár ő még nem szült, de úgy képzeljem, olyan érzés, mintha átmenne rajtam a villamos. Hát, én már az elején is azt éreztem, hogy átmegy rajtam a négyeshatos, de szerintük az még nem volt fájás.
– Életem egyik legboldogabb perce volt, amikor megláttam a bozontos, fekete haját és felsírt.
Szükségem lenne valakire, aki megfogja a kezem, aki megtörli a homlokom, valakire, aki ad egy korty vizet. Nem vagyok felkészülve a szülésre. Elárvult kislányként ülök a kórházi ágy szélén, lógatom a lábamat, elmúltak a fájásaim, harminchat órája nem aludtam, burkot repesztettek, koszos a magzatvíz, várunk, várjuk, hogy beinduljon a szülés, a mellettem lévő szobákban már rég megszültek, még azok is akik utánam jöttek, ülök az ágyon a hatalmas hasammal, lógatom a lábam, a fejem, nem tudom, mi fog történni, mire számíthatok, tudom, a szülés fáj, a szülés kín, tudom, hol bújik ki a gyerek, de itt véget is ér a tudományom a szüléssel kapcsolatban, mint amikor az első csók alkalmával nem értettem, mit keres a fiú nyelve a számban, mielőtt megtörtént, sokszor elképzeltem a jelenetet, ahogy a szánk összeér, ahogy együtt lélegzünk, de a dolog fiziológiája nem foglalkoztatott, annál nagyobb meglepetésként ért, véletlennek hittem. Zsófi szülésénél nem vagyok jelen, csak a testem van ott, a tudatom egy magányos és megrémült kislányé, akivel csak történnek a dolgok, nem alakítója vagyok, csak elszenvedője az eseményeknek. Amikor kitolnak a szülőszobából, anyám ül a folyosón, csontsoványan, kezét tördelve, apámmal válófélben, meglátom, és annyit mondok, soha többet, ez szörnyű volt. Amíg a kórházban vagyunk, Miklós összeszed egy rotavírust, egy hétig nem érintkezhetünk, csak az ablaküvegen keresztül láthat minket. Áll a gangon, sír a boldogságtól, ahogy meglát minket Zsófival. Édesboldogságom, édesgyönyörűségem, életem szerelme, ezt hajtogatja.
Mint egy kedvenc, kicsorbult bögrével, úgy vagyok Miklóssal, összenőttünk az évek során, a bögre meg én. Szeretem a lepattogzott zománc helyén a kis mélyedéshez érinteni az ujjam, szeretem, hogy letört a füle, ezért a két tenyerembe kell fognom, amikor iszom belőle, szeretem, ahogy az érintésétől átforrósodik a bőröm, szeretem, hogy este elalváskor arra gondolok, milyen jó érzés lesz másnap kora reggel a kávét inni a kedvenc, kicsorbult bögrémből. Nehezen válok meg tőle, de időről időre kényszerítem magam, hogy más bögre után nézzek, időről időre rám tör az érzés, hogy már nem vágyom rá, hogy megégesse az ujjam a fületlen, kicsorbult bögre.
Legalább fél tucat törött bögrém van a múltból. Babonából, ragaszkodásból nem merem kidobni őket, néha a lakás különböző pontjain botlok beléjük, felbukkannak, hogy emlékeztessenek, mint az elfeledett gyerekjátékok, én meg közben azzal vigasztalom magam, hogy egyszer valamire még jók lesznek, virágot ültetni, kacatokat tárolni. Nem tudom megtenni, még a mozdulatot sem tudom elképzelni, ahogy a szemetes mélyére hajítom valamelyik törött bögrém. Sóhajtozva tátonganak a konyhaszekrényben, leghátul.
Még senkivel nem beszéltem ennyire közös nyelvet, még senkihez nem éreztem ennyire húsbavágóan közel magam, még senkivel nem gyötörtük egymást ilyen módszeresen, még nem fájt ennyire elhagynom senkit.
Amikor bejelentem Miklósnak, hogy megismertem Jánost és beleszerettem, arra számítok, hogy szépen elenged, hiszen mi ketten annyira megértjük egymást, Miklós meg fogja érteni, hogy a mi időnk lejárt, nincs értelme ragaszkodnunk egy érzéshez, egy eszméhez, csak azért, mert van egy közös gyerekünk, meg kell értse, hogy innentől már nincs olyan, hogy mi, talán nem is volt soha, talán csak egy illúzió volt az öt év, amit együtt éltünk le, és az út, amire együtt léptünk rá, már nem ugyanarra visz, a párhuzamos vonalak most már keresztezik egymást és az ellenkező irányba tartanak. De Miklós nem érti meg. Semmit nem ért. Tombol és dühöng, zokog és vádol, szeret és ragaszkodik. Két férfi között egyensúlyozok, de a szívem, amit a mérlegre teszek, János felé billen.
Miklóssal évekig tartó, kimerítő hajszába kezdünk, amit az önzésünk, a kétségbeesésünk, az önhittségünk és a gyűlöletünk mozgat. A kegyetlen játszmának Zsófi a legnagyobb vesztese, de ezt egyikünk sem veszi észre.
