679. szám Aktuális Sztárinterjú

Finy Petra

Szerző:

Akár gyerekeknek ír, akár felnőtteknek, a reménykeltés és az érzékenyítés a legfontosabb szempont, az irodalom számára társadalmi célú misszió is. Nincs ez másként ősszel megjelenő mesekönyvében, a Bodzaszörpben sem, melyben arról ír, hogyan tudják a nagyszülők lelkileg támogatni unokáikat, milyen értékeket adhatnak át nekik, és Kerti szonáta című, jövőre megjelenő regényében sem, mely az árulás és lázadás lélektanát járja körül, és azt, hogyan juthatunk el a bennünk rejtőző etikai maghoz, mely emberségünket táplálja.

“Arcátlanul hiszek a jóban”

Interjú Finy Petrával

Fedél Nélkül 2020. augusztus 13. 679. szám

Egyszerre tevékenykedsz íróként, költőként és marketingszakemberként, azonban minden munkáddal az irodalomért dolgozol, hasonlóan más szerzőkhöz, akik nem ritkán a könyves szakmából kilépve ragadnak tollat. Esetedben mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
…egy harmadik tényező. Talán kevesen tudják, de tanárként diplomáztam, majd szövegíróként kezdtem a pályám, bár én nem tanítottam iskolában, mint például Szabó Magda, aki a pedagógus pálya mellett lett író – hála Istennek, hiszen ennek köszönhető az Abigél. Így ami a 20. század nagy magyar női írójának a tanítás volt, az nekem a reklámszövegek megalkotása lett.

Mondhatjuk, hogy ez volt az írás előszobája?
Teljes mértékben! A kreatív szövegírás által tanultam meg határidőre dolgozni, rengeteg műfajjal megismerkedtem, nem beszélve arról, hogy a reklámiparból már rálátást nyertem a könyves piacra. Ebben a szférában csapatban dolgoznak az emberek, szoros szellemi együttműködésben, a grafikai szakember a szövegíróval, ezért nekem is hamar el kellett sajátítanom a vizuális gondolkozást. Aki olvasott tőlem prózát, tudja, hogy rengeteg hasonlattal, metaforával, képpel dolgozom: szinte festek, rajzolok a mondataimmal.
Úgyhogy nem bántam meg, hogy szövegíróként kezdtem a pályámat. Így ezerféle műfajban kipróbálhattam magam, legyen az erős tömörítői érzéket kívánó szlogenírás, a dramaturgiai és dialógusírást igénylő storyboard kitalálása vagy akár a klasszikus újágírói készségeket követelő PR-cikk megalkotása. Az utóbbi időben pedig könyvkiadóknál dolgozom, jelenleg a 21. Század Kiadónál, ahol szintén többféle írásos műfajban van lehetőségem kipróbálni magam, és a könyves szakmába még jobban beleláthatok. Amikor a lányaim születtek, és elkezdtek megjelenni a mesekönyveim, egyszer csak ott találtam magam a gyerekkönyves szakmában, majd jöttek a regények, és valahogy belezuhantam az „íróságba”, de a szakmai, szövegkiadási folyamatokat nem ismertem eléggé. Ezért tudod, mi volt a legnagyobb szerencsém azzal, hogy nemcsak megjelennek könyveim, hanem én magam is egy kiadónál dolgozom?

Mi?
Látom, ahogy a nulláról felépül egy könyv, a nyers kézirat fázisából, vagycsak egy kósza gondolatból, miként lesz kötet. Látom, mennyire fontos a konstruktív szerkesztői munka, mely nem csak a mondatokkal bíbelődik, hanem kötetkoncepcióban gondolkodik. Látom, mi alapján terveznek borítót a szakemberek, mennyire fontos a marketing és a PR-munka. Látom, milyen sok folyamaton megy át egy kézirat, mire fizikálisan megfogható könyv lesz belőle, és hogy mennyi időt és energiát követelnek ezek a munkaszakaszok, melyek megspórolása nagy veszteség a könyvre nézve…

Gondolom, nem kell feltennem a kérdést, hogy örülnél-e, ha 24 óránál többől állna egy nap. Mi ad erőt az évtizedek óta tartó fáradhatatlan munkabírásodnak?
A család! Sok testvérem van, nyolcan vagyunk, korán elvesztettük édesanyánkat, én nyolc éves voltam, azóta sors­feladatom, hogy megtaláljam a helyemet. Nekem korán kellett felnőttesen gondolkodnom, majd felnőttként megtanulni, hogy ne gondolkozzak gyerekként, miközben a saját lelkiállapotomhoz kellett igazodnom. Bár kívülről sokszor úgy tűnik, milyen könnyű nekem, hisz egyik könyvet írom a másik után, van két egészséges gyerekem, támogató családom, valójában minden erőfeszítésem mögött ott van az a tény, hogy anya nélkül nőttem fel, és neki akartam bizonyítani a saját anyaságommal, vagy az irodalomért folytatott munkámmal.
Nem véletlen, hogy könyvek közt dolgozom. Könyvek mellett megnyugszik az ember, olvasás közben úgy tűnik, mindenre van megoldás. Ezért is tartom fontosnak, hogy írjak és írjak és írjak. Hogy azt a békét és lelki megoldási stratégiarendszert adhassam át az olvasóknak, melyet én kaptam a könyvektől.

Harmincegy mű, közel húsz év alatt. Ez elismerésre méltó!
Köszönöm: sok munka van mögöttük.
Nemrég halt meg a csodálatos Benedek Tibor, akinek az egyik nagy tehetsége a szorgalma volt, én is ebben hiszek.
Ilyen mennyiségű könyv megírása nyilván rengeteg erőfeszítéssel jár, főleg család­anyaként. Az más kérdés, hogy a civil munkám által rá lettem kényszerítve a folyamatos kreatív gondolkodásra, számomra nincs ötletnélküli időszak, ami egyszerre szerencse és teher.
Amikor pedig új ingerre vágyok, elmegyek egy kiállításra vagy kiszökök a természetbe, ez eddig mindig bevált! Teszem mindezt a monotonitás elkerülésére. Mert az életben kellenek fordulópontok, ettől működik jól egy könyv, vagy mozgókép, és ez sorsunk filmjére is igaz…
Nem szabad kimerevítenünk sokáig egy adott lelki állapotunk filmkockáját, hagyni kell, hogy tovább pörögjön a történet. A Marlenka című regényemben például egy nyugdíjas korú nőnek kell felnőnie, és eljutnia oda, hogy szembe nézzen valamivel, amit eddig nem tett meg.

Hadd emeljem ki Madárasszony című művedet, amelyben az állatvilág széles palettán, korábban nem látott módon kíséri a cselekményt.
A magyar kortárs irodalomban lehet, hogy valóban egyedülállóan sok állatot jelenít meg a könyv, bár visszatekintve ne felejtsük el Fekete István munkásságát!
A világirodalomban sem ritka jelenség. Ha, mondjuk Ernest Hemingway szövegeiből indulunk ki, akárcsak Az öreg halász és a tengerből, döbbenetes milyen elemi erővel kapcsolódnak a mondatai a természethez; ahogy a sárgamoszat fodrozódik a tenger közepén, ahogy a portugál gályának nevezett furcsa medúzaegyüttes viselkedik, ahogy a fregattmadár jelzi a halászoknak, hova kell menniük halat fogni…
Akár egy National Geographic cikket is írhatnánk Hemingway könyvei alapján. A Nobel-díjas szerző egyébként azt vallotta, csak olyan dologról érdemes írni, amit maga is látott, átélt, miközben olvasóként hajlamosak vagyunk azt hinni, milyen pompás fikció.
Amikor a Madárasszonyban a meseszerűen hangzó hangyalesőről írok, akkor valóban egy létező rovarról írok, ami a homokba tölcsért ás, és a mélyén várja, hogy belesétáljon valaki a csapdájába. Ebben a kötetben szerepel a „zokogó fűzfa” is, mely szintén szürreális jelenségnek tűnhet, pedig teljesen igazi történet: a tajtékos kabóca váladéka miatt szoktak májusban csöpögni a fűzfa levelei: a buborékos hab a kabócalárvákat védi a fejlődésük során.

Olyan ez, akár az élet, néha mintha fikció lenne, pedig nagyon is valós a maga szépségeivel, nehézségeivel és hiányosságaival.
Ezért is tartom fontosnak azt a gondolatot, melyet a 21. Század Kiadónál újra megjelentett Az öreg halász és a tenger című kötetből írtam ki: „Most ne azon tanakodjál, mid nincs. Azon törd a fejed, mihez tudsz fogni azzal, amid van.”
Tudod, van valami, ami minden könyvemben megjelenik, ami a maga módján makacsul mindig felbukkan: a remény, a talpra állás, a másokra való odafigyelés. Ezek a varázslatos képességek az élet legnehezebb pillanataiban is képesek tevékenyen segíteni.
Főhőseim közt sok hátrányos helyzetű karakter van, akik messzebbről vagy mélyebbről indulnak, akik hétköznapi értelemben eltérnek másoktól, akik a társadalom perifériájára sodródtak, mégis valahogy többek, jobbak az átlagnál. Akár gyerekeknek, akár felnőtteknek írok, fontos feladatomnak tartom az érzékenyítést és a reménykeltést. Arcátlanul hiszek ugyanis a jóban.

A reményre különösen nagy szükség van!
Igen, a mostani egy kiváltképp krízisterhes időszak, amiben alig akadnak fogódzók, és folyamatosan újra kell írni életünk forgatókönyvét. Mintha bármi megtörténhetne, és erre a bármire a legkévésbé van ráhatásunk, sosem tudhatjuk, mennyire vagyunk biztonságban…
Még nincsenek pontos számok, de a járványhelyzet miatt sokan rossz helyzetbe kerültek, és még hol a vége…
Ismerek olyan embereket, akiknek egyik napról a másikra veszélybe került a napi étkezésük, pedig soha nem hitték volna. Ez is azt igazolja, hogy nem érdemes stigmatizálni! Illetve fontosnak tartom, hogy több olyan művész legyen, aki Szalay Krisztához, Röhrig Gézához hasonlóan sorsközösséget vállal a nehéz sorsú emberekkel, vagy felhívja a figyelmet a veszélyeztetett környezetben élőkre, mint Molnár Áron noÁR.

Valahol magad is ezt teszed az érzékenyítéssel. Most min dolgozol?
Jelenleg egy nagyszülőkről és unokákról szóló mesekönyv készül, Bodzaszörp címmel, mely Bogdán Viki léleksimogató illusztrációival, Csapody Kinga szerkesztésében a Manó Könyvek gondozásában jelenik meg szeptemberben.
A szívhez szóló, megható meséket tartalmazó kötet azt mutatja be, hogy a nagypapák és nagymamák, hogyan tudnak segíteni az unokáiknak különféle élethelyzetekben: érinti az iskolai bántalmazást, a válást, az indulatkezelést, de előkerül a gender téma is. Tehát a generációk lelki, szellemi összekapcsolására koncentrál, ugyanakkor komikus jelentekben sem lesz hiány, ha csak a skype-nagyszülőkre gondolok, akiket az unokák tanítanak meg a technikai fortélyokra, miközben az idősek bájosan ügyetlenkednek.
Emellett egy regényen dolgozom, ami a rendszerváltás előtti éveket idézi, azt, amikor már érezni lehetett a változás szelét, de még aktív volt az Államvédelmi Hatóság. A Kerti szonáta című regényben az a kérdés dominál, hogy a lázadó vajon minden esetben hős, pusztán azért mert lázad, és vajon az árulónak mi a lelki és erkölcsi mozgástere? Három generáció etikai és érzelmi fegyverei küzdenek meg egymással, de igazából nehéz eldönteni, ki a nyertes, mert legfeljebb győztes lehet, de még a győztes is ugyanúgy vesztes marad. A második világháború, az 1956-os forradalom és a rendszerváltás idején volt fiatalok megrendítő lelki csatája ez a kötet, melyben a besúgás pszichológiája is kirajzolódik.

Werner Nikolett
fotó: Éles Balázs

Kapcsolódó írások