676. szám Vers

Ketten

Szerző:

Megszülettem:
sajgó ajkak villámain, szemben a sötéttel
kibuktam a valóság mázas hájára.
Azóta
sejtekkel tapogatom korsóm nyirkos falait.
Visszatérő álmom a feszülő csend
páncélom a LÉT: a mindörök titok.

* *

Mi megpróbáltunk dobbanó szívvel
ütemet verni az élet vaskapuján.
Most botlunk semmi-kövek élén,
belesírva megeredt eső görcsébe,
összeburkolva, fázósan ődöngünk az éj párolgó udvarán.
Az út szélén kinyúló kezek.
Órák csörömpölnek süket ablakok mögött,
pár galamb riadva búg a hajnali csöndben,
s fáradt csavargóként köhög arcunkba a szürkület.

* *

Felrobog a nappal rolója,
láb a láb között,
s a kusza kérdések labirintusán ránk zuhog a fény.
Kiáltasz.
Ahogy hassal egymásra feszülve,
vágyunk összefésüli az örök kielégülés hajszálait.

* *

És most futunk lépcsőkön le a folyóhoz.
Rám nézel.
Ujjam végigfut hajad dallamán,
pettyes szemed tükrén, mint vízben sókristály, arcom ott lebeg.
szeretlek.
S te összehúzod mellemen a kabátot.

2020. április, hónap verse

Kapcsolódó írások