Három éve ismerkedtünk össze egy „átmeneti rehab klub” gyűlésen. Igen, létezik ilyen. Iszonyú sokat kell várakozni, hogy komolyabb, akár fél évnél hosszabb terápiát nyújtó helyre felvételt nyerjen az ember. És ha valamilye nincs annak, aki egyik kábulatból a másikba esik, az az idő. Ez a „de ráérnek” szöveg majdnem akkora hülyeség, mint a jólismert „bezzeg az én időmben…” kezdetű örökbecsű sületlenségek. Elnézést, de tisztázni akartam az elején ezeket a tényeket. Lesz több is, felesleges aggódni.
Aznap nyolcan ültük körbe az asztalt, miután véget ért a drámafoglalkozás. Összegeztük benyomásainkat (nem jutott hirtelen jobb szó az eszembe, sorry), kinek melyik karakter, szituáció volt ismerős. Akinek egyik sem, az egy-kettőre gyanússá válhatott, ezért valahányan a rögtönzések irigylésre méltó mestereivé váltunk. Az ülés berekesztése előtt megkértek minket, mondjuk el vágyainkat, mi az, amiért szívvel-lélekkel küzdenénk. Barátnőmre került sor, ekkor figyeltem fel rá.
– Hallgatunk! – szólt hozzá terapeutánk. A lány, mintha sorsdöntő sakklépésen agyalna, várt pár pillanatot, majd így felelt:
– Világbéke.
A helyet foglalók vegyesen reagáltak, kuncogással, hümmögéssel, ellenben nevetés csak részemről történt, képtelen voltam visszatartani. Tudniillik, komoly témák esetében szigorúan tilos. A vezető csendre intve, a válasz kifejtését várta.
– Világbéke. Ennyi, ez elég egyértelmű, nincs mit fejtegetni rajta.
– Szerintem van, talán négyszemközt sikerülne. Persze nem muszáj! – folytatta volna a diskurzust pszichológusunk, de Marcsi jelezte, amennyiben szabad a távozás, jobban élvezné cigarettája társaságát. Ezzel elsőként lépett ki az udvarra nyíló ajtón. A küszöbön állva vártam, míg elnyomja a csikket, ne vélje lerohanásnak közeledésemet. Újra rágyújtott.
– Szia! Erika vagyok. Zavarhatlak? – léptem hozzá.
– Marcsi. Huszonhárom éves, kokainfüggő, jelenleg felépülő státuszban – fogadta üdvözlésemet, és a füstöt lábfeje irányába fújta ki. Hozzátette, látva kissé értetlen tekintetemet, hogy ne haragudjak, de már szinte automatikusan így mutatkozik be az újaknak, bemagolta. Hangsúlyozta, a füstöt azért a föld felé fújja, mert általában maguk elé vagy az ég felé szokták. Igyekszik máshogyan cselekedni, lereagálni a dolgokat, főleg, mióta tiszta. Talán ezzel kompenzál. Nem bírtam megállni a kérdést, tényleg mit értett „világbéke” alatt, mert habár nevettem, észrevettem, ő egészen őszintén mondta, Oscar-díj járna neki, ha tévednék. A fatörzshöz húzott két széket, érdeklődött, kérek-e kávét, és a szép, tavaszi langymelegben, bögrével kezünkben beszélgetésbe elegyedtünk.
– Tudod, ennek a szónak mindenki nagy feneket kerít. Egyértelmű, hogy sose valósulhat meg, ezért vált közröhejjé az emlegetése. Törtem a fejemet, azonban túl rohadt hét van mögöttem, hiába próbáltam volna elmagyarázni, a saját életemre alkalmazva, vagy hogy mondjam. Igazából békés világot szeretnék magamban teremteni, divatos szóval élve, harmóniát. És akkor szét tudnám hinteni minden irányba, becsempészni apránként adagolva a köröttem élőkbe. Olyan nagy feszültséget okozott ezt több, felületesen ismert ember előtt érthetően kinyögni! Valószínűleg lecsapódott a biztosíték itt – mutatott a fejére. – És ennyire tellett. Különben is csak azért járok ide, mert jó pontot jelent az elterelési ügyemben, meg apámék miatt, ne kelljen hallgatnom, milyen áldozatokat hoztak értem, erre csak lézengek a világban, zabálva a kenyerüket.
Érettségi után angolból nyelvvizsgázott, és varrónő végzettséget szerzett. Miért nem felsőfokon folytatta tanulmányait? A varrás gyakorlati foglalkozás, közben gondolkodhat, akár írhat verset fejben, meg hát ügyes benne, nagyanyai örökség. Gyerekkorában rettegett az apjától, aki rajta vezette le indulatait, anyja szemellenzőjének árnyékában. Úgy ütött, szinte alig hagyott nyomot, a lelkén viszont beforratlan sebek éktelenkedtek.
– De a molesztálást megúsztam, épphogy csak, hál’ Istennek… – ez a mondata szintén hihetetlenül hatott. Sok lányt ismert, sőt fiút, régi bandájából, akik átestek ezen. A barátjával fél éve szakított, bővelkedett pofonokban a kapcsolat, alaptalan féltékenységi jeleneteket követve. Egyik volt gimnáziumi osztálytársánál lakott, ahol csak a rezsiköltségbe kellett beszállnia.
Viszonylag sokáig találkozgattunk a klubban, azonkívül hosszú villamosozásokkal csaptuk el az időt. Néha éjszakai autóbuszozással. Én akkor húsz voltam, borderline-nal kínlódó kezdő alkoholista, a füvezést olyan természetesnek vettem, mint a reggeli kávét. Nevetségesen hangzik, irigyeltem Marcsit, miközben felnéztem rá. Félbehagytam az egyetemet, a számvitel várhatott: gyűlöltem, valahányszor megláttam a 0 számjegyet, tükörbe néztem. Egyke lévén hiányzott a testvér, aki meghallgat, és akinek csünghetek szavain. Tán benne leltem nővérre azokban a zavaros időkben. Például elég sokat foglalkoztam azzal, mit gondolhatnak rólam mások.
Biztos senki se bánná, ha egyik percről a másikra megszűnnék létezni, ilyenek. Egyik hasonló kifakadásomkor sikerült jól felbosszantanom ezzel. Karon ragadott, belenézett a szemembe, és erősen rám szólt:
– Hagyd már ezt! Ja, képzeld, volnának elegen, akiket nem izgatna, ahogy a római pápa halála se mindenkit, ellenben elhiheted, az emberek, tegyük fel a metrón szerinted rólad filóznak, vagy a főnöküket, párjukat kívánják a pokol kénköves bugyraiba?! Ne a tömeget nézd már könyörgöm! Szépen itt hagynál a francba, pedig én száz százalék bőgnék miattad, érted? Ezen a szemétdombon a kedvenc színemet tudja valaki? Na?
– Én – válaszoltam leszegett fejjel. – Borostyánsárga.
– Na ugye! A tiéd tuti kék.
– Acélkék – mondta halkabban.
– Beletrafált, felfoghatatlan…
Halasztásom évében évfolyamtársaim nyárköszöntő házibulit rendeztek, amire engem azért ugyanúgy meghívtak. Kimentettem magam, az igazság az, akkor is vágások nyomai vöröslöttek az alkaromon, magyarázkodni a pulcsi végett, na ne, felejtős. Rá néhány napra visszahallottam, miszerint éjszakánként dolgozom, magyarul kurválkodom, ebből telik a „luxusra”. Hozzáteszem, fogalmam sincs, mit értettek ezalatt. Könnyű Erikát táncba vinni, a szemeim szintén vörösek lettek, előbb a sírástól, később a három vodka-toniktól, aztán a kettő egyvelegétől. A klubba nem mentem ilyen állapotban, otthonról egyenesen ahhoz a padhoz zarándokoltam, amin Marcsival olyan sokat tervezgettük a nagy semmit, aztán nevettünk, hogy egyesek jövőnek képesek becézni. A mobilom egyre csörgött, rezgett a táskámban. Szét akartam esni, az örömlányoknak mindegy, nem? Az üdítő elfogyott, a maradék töményt húzogattam szimplán. Már elég rendesen készen ücsörögve, valaki ráteszi kezét a vállamra.
– Ez így most mindent a helyére rántott, igaz? – kérdezte tőlem, hangjából ítélve, a barátnőm. – Nem vetted fel, otthagytam a gyűlést. Tyúkanyó. Ezt a megtisztelő titulust kaptam. Fele (sleges) barátok. Ők meg ezt tőlem. – Alig mertem ránézni.
– Utálsz, ugye? – szipogtam kamaszlányokat megszégyenítően. Marcsi elvette az üveget.
– Ne azzal törődj, mit mondanak rólad, hanem… Folytasd, mert lenyeletem veled húzóra a maradékot! – bökött felém az üveggel.
– Hanem, hogy ki mondja – fejeztem be a mondatot.
– Helyes – bólintott rá, vodkámmal körbelocsolva. – Varázskör – mondta. – Remélem hat, okádás és másnaposság nélkül.
Hazaérve szobámba osontam, fejemre húztam a takarót, és mély alvásba merültem.
Lassan harmadik hete, hogy kiköltözött Los Angelesbe, máris rettenetes űrt érzek utána. Ruhákat tervez, átalakít, javít kicsiben, de ahogy ismerem, nem áll meg itt a kreatívkodásban. Időközben lediplomáztam, a nullát a kezdet számának látom. Nélkülözhetetlennek. Ezt is tőle tanultam. Az önbecsülést, tartást, bátorságot gyakorolni naponta, szívósan, a célokra fókuszálva. Természetesen címet cseréltünk, első leveléhez csatolt fényképet is. Törökülésben pózol a kamerának, ölében hófehér kiscicával. Kitaláljátok a nyakörve színét? Borostyánsárga.
2020. március, első díj
