A kis falucska a nagy hegyek lábánál terült el, szerényen egy kis völgyben. Ez a kis település olyan jelentéktelen volt, hogy talán még térképen sem jelölték. Pedig mindene megvolt, ami kell egy ilyen helyre falucskának, egy kis temploma, egy kis kocsmája, és a faluszélen egy kőkereszt. Nyáron víg élet folyt, jöttek vándorok, rokonok a hegyeken át, járható utakon, lovas kocsival vagy az apostolok lován, azaz gyalog. Igenám, de ahogy a tél megrázta subáját és megszórta hóval a vidéket, a kis völgybeli falucska el lett vágva várostól, világtól.
Megszokták az itteni emberek ezt már, úgy készültek fel a télre, hogy hiányt azért ne szenvedjenek. Történetünk idején éppen karácsonyra készültek a derék parasztok, maholnap lesz a nagy nap, hogy megszületik a kisjézus. Mindenki arcán ott volt a csodavárás izgalma, boldog mosolyba ágyazva. Azaz majdnem mindenkinek, mert a szegény özvegy Pintyénének három árva kislánnyal inkább lefelé görbült a szája! Bizony, nem hozott bőséget ez a nyár a kis családnak, rossz volt a termés, a szárnyasokat megtizedelte a menyét, csősztől jött a baj, betegség. Nagyokat sóhajtozott Pintyéné szegény, hogy lesz most karácsonyra cifra baba, kifestő, mézeskalács huszár, amiket kértek a kislánykák. Volt a városban, persze, hogy volt, amikor járható volt az út, de megvenni az ajándékokat már nem tudta, kellett másra, fontosabb dolgokra az a kis pénzecske. Mikor rájött, hogy elfogyott, aminek el kellett, jött egy mentő gondolata. Ott van Páduai Szent Antal, őhozzá kell imádkozni, ő bizton segít. Úgy is tett. Elment a templomba, letérdelt Szent Antal szobra elé (remélte, hogy páduai), elrebegte fohászát, és egy kis papírra felírva kérését, hozzá adva egy kis pénzecskét is, elvégre így szokás. Na, a hit az szép dolog, a kétség pedig nagyon csúnya, de valljuk meg, egyikünk sem gondolja, hogy a kérések teljesülnek egy szobor által. Ne vessük meg ezért özvegy Pintyénét se, mert ő sem fűzött hozzá nagy reményt, bár becsületére mondva, nagyon titkolta. Most itt a karácsony, a hó eltorlaszolta az utat, se be, se ki, csak a szél járhat arra. Hol lehet már az a picike papír, amit Szent Antalra bízott? Annak is örült, hogy lesz mit az asztalra tenni Szenteste. Azt is úgy böjtölte össze. Majd jövőre megkapják a lánykák: Bözsi, Böbe és Panni!
No, hogy szavamat ne felejtsem, nagy volt a készülődés nevesincs falucskában! Sütés, főzés, szárnyasok rikácsolása, és vidám dalocskák hangjai töltötték meg a hóborította völgyet, mely szép lassan belopózott a téli alkonyatba.
II.
Bizony, a tél nagyon hideg tud lenni a hegyekben, főleg, ha szél is társul hozzá. Minden állatka összébb húzza magát, a farkas is más hangon panaszkodik a holdnak, és ahogy mondják, harapni lehet a hideget. A csillagok is valahogy másképp ragyognak ilyen időben. Nyáron olyan csintalanul, pajzánul hunyorognak, minden bujaságban cinkosunkul szegődnek. Na de télen? Ó, az egész más. Fennkölten ülnek az égen, a magasból lenézve ránk, mint erkölcsi parnasszusból lesújtani kész bírák! Hol van a nyári könnyelműség?
Hasonlókat gondolhatott az a vándor is, aki nagy erőfeszítése árán, de céltudatosan törtetett a völgybeli falucska felé… Fel-felnézett a csillagokra, mintha szemrehányást tenne nekik a hideg és szeles időért. Dolga volt ott, nagyon fontos dolga, és olyan úr küldte, akinek nem szokás ellent mondani…
Pintyéné vacsorához terelte három csemetéjét korholások közepette.
– Bözsikém, siess, rakj a spórra, Böbe, terítsél szépen! Pannikám, hozd a kenyérkét!
Azért csak asztalhoz tudtak ülni, készültek az imához. A spórban vígan pattogott a száraz gally, vidám meleget varázsolva a kis konyhába. Gombás tojás volt a tányérban, karéj kenyér a tányér szélén, vizecske a pohárkákban. Épp elmondták az imát és emelték sorban villájukat a szájukhoz, mikor kopp, kopp, kopp, kopogás hallatszott az ajtó vastag fáján. Ki kopoghat ilyenkor itt az Isten háta mögött?
Úgy álltak meg a kezek a levegőben, mintha megállt volna az idő. Özv. Pintyéné eszmélt fel először:
– Na, Bözsi, nézd mán meg, ki az!
A legnagyobb lányka felpattant és az ajtóhoz rohant, nagy dérrel-durral kinyitva azt. Egy magas subás alak állt az ajtóban, ősz szakálla, hosszú haja hópelyhekkel belepve. Kezében hosszú pásztorbot volt, vállán általvető, mely nem látszott tömöttnek, de lapos sem volt nagyon. A hangja mély volt, mint az orgona legmélyebb hangzói.
– Adjon Isten, szép jó estét! Egy kis meleg helyet kérnék a tűznél, Téns’ asszony, meg egy falat kenyeret Isten áldásával egy szegény vándorembernek.
Pintyénének elkerekedett a szeme, majd nevetésben tört ki.:
– Méghogy én Téns’asszony? Megáll az eszem! Na, jöjjön, üljön le közénk szépen, ahol négynek jut, ott az ötödik sem marad éhen! Panni, teríts az Úrnak is!
– Mi járatban errefelé, bátyámuram? – kérdé az idegent a „Téns’asszony”.
– A nevemet hiába mondanám, volt már vagy ezer, hívjanak csak Angelosnak, az a biztos. Vándor vagyok, híreket viszek-hozok, embertől embernek, Istentől embernek, kinek mi jár – mondá a vándor, keresztet vetett és jóízűen falatozni kezdett.
A három lányka tátott szájjal nézte a nagyszakállút, mintha maga Szent Miklós volna. Pintyéné egy kis borocskát hozott a kamrából, mégse vizet igyék a vendég. Így poharazgatás közben a beszélgetés is jobban hömpölygött…
A gazdasszony észre sem vette, de egyre csak ő beszélt, elmesélt mindent, ami történt nyáron, hogy a falu bolondja úgy berúgott, hogy azt hitte, ő a Bonepárti (sic!) Napóleon, ó, hogy kacagott a falu. Meg hogy a Bíróék háza majd összedőlt, úgy kellett kitámasztani. A Csizmadia bácsi meg elköltözött a másvilágra, de másnap visszajött a fizetéséért! Szóval csuda dolgok voltak idén nyáron. Mondta, csak mondta, hogy ő is volt a városban, s milyen szép volt, csilingeltek a villamosok, este meg minden ki volt világítva.
– Ó, úgy szeretném, ha valaki megmutatná a várost úgy igazából!
Mire Angelus bökött egyet ujjával valamerre.
– Hát arra van!
Na, ezen aztán jót kacagtak a gyerekek, szinte gurultak a nevetéstől.
– És maga, Angelus bácsi, hová megy?
– Hát, én onnan jöttem, és arra megyek! – mutatott először hátra, aztán előre. De ne haragudjanak rám, pihenni szeretnék, reggel korán indulnék a kelő nappal. Isten dolgában járok, és biz kemény a szolgálat. Gazdasszonyom, magának meg azt mondom, hite legyen erős, Isten szeretni fogja érte, nem marad el a jutalma.
Azzal bement a sarokba, magára húzta subáját, és csak úgy elaludt, pásztorosan…
Pintyéné és a kislányok halkan surrantak ki a konyhából, fel ne ébresszék e fura szent embert…
A hajnali napsugár már üresen találta azt a helyet, ahol Angelus álomra hajtotta a fejét.
III.
Csodálatos dolog a Szenteste. Valahogy megszépít mindent, ünnepi hangulatot ád mindenkinek, meghittség és béke lengi körül a kis falucskát. A szalma és zsuptetős házakban kellemes melegben készülődnek a népek, hogy feldíszítsék fenyőfájukat, csillogó díszekkel, aranyozott dióval, télálló piros almával, mézeskaláccsal. Még a cirmos cica is úgy lépeget a tűzhely körül, kényelmesen, felhúzott farokkal, fontosságának biztos tudatával… elvégre tudja, hogy ünnep van. A kutyák is érzik zsigereikben, hogy itt valami készül, és ez minden bizonnyal finom falatokban fog realizálódni.
És lassan eljő a nagy pillanat, megszületik a kisJézus a gyerekek legnagyobb örömére.
Pintyéék is körülállták a fát, elénekelték a mennyből az angyalt, a kislányok kipirult arccal lestek a fa alá, vajh, mi lesz ott? Pintyéné tudta, hogy nem sok, csak amit össze tudott kaparni, eszkábálni, kukoricababát, meg apró finomságokat. De hopp! Hát ez mi a csuda?! A kisablakon bekukucskált egy tétova holdsugár, és megvilágított a sarokban egy általvetőt, melyek szája valahogy felnyílott, és kikandikált belőle egy cifrababa, egy kifestő és egy kackiásbajuszos mézeskalácshuszár.
Volt ám öröm és kacagás! A lánykák odáig voltak örömükben, Pintyéné meg toporgott zavarodottan. – Istenem, Istenem – csak ezt tudta mondogatni lányos zavarában.
Sehogy sem lett magyarázat a dologra. Megnézte az általvetőt. Igen, ez az Angelosé volt, megismerte. És megismerte benne a cetlit, amit ő írt még nyáron Szent Antalnak.
Volt ott pénz is! Négy arany csillogott a táska mélyén szégyenlősen háttérben maradva, előre tolva az ajándékokat. Hát ki volt ez az Angelos? Csak a hold meg a csillagok tudták, de ők nagyon tudnak hallgatni… Talán az Úr angyala, aki kopott subában járkál a világban? Nem tudhatja senki, kit takar a kopott viselt gúnya, elvégre, ha Isten is úgy akarja, akár egy angyal is lehet benne… ahogy talán most s történt.
Odakünn karácsonyi ének hangja szállt, a kis völgybeli falura pedig csendesen elkezdett hullani a hó, fehér paplannal betakarva nevesincs falucskát ott fenn, a nagy hegyek között… Csak a hold mosolygott magában, minden titok tudója, de ő már régóta Angelos barátja volt…
Epilógus
– Hol voltál, Angelos testvér? – kérdezték hittestvérei a fáradt barátot, miután megérkezett a klastromba.
– Ó, messze voltam nagyon, de az Úr dolgában jártam. Igaz, Szent Antal keze is benne volt a dologban – mosolygott magában, a templomban álló szoborra gondolván, amit õ szokott rendben tartani… és ő szokta elolvasni a kéréseket is.
Ő Angelos barát, az Úr szolgája, a templom takarítója.
2017.12.14.
Korányi Frigyes Kórház
2017 DECEMBER 3. DÍJ
