Sok hülye közmondás van. Íme, az egyik: „A barátságok az égben köttetnek.” Mi vagyok én? Űrhajós? Szálljunk le egy kicsit a földre, mert ott történnek ezek a dolgok is.
A barátom érkezik. Mind a két oldalon. Sportosan részeg. Gyakorló alkoholista. Leszokóban van. Évek óta.
Érdekesen ismerkedtünk meg a Palival, mert így hívják. Egy cégnél dolgoztunk, ő mint kőművész, én meg, szerinte, mint ingyenélő irodista. Ő külföldön, én itthon. Akkoriban még nagy szó volt Bécsben dolgozni. Neki sikerült. Hála tehetségének, no meg a családjának. Voltak még vagy tízen, mint külsősök. Időnként, mikor itthon voltak, bejöttek az irodába egy cseppet nagyzolni.
Imádom az ilyeneket. Kánaánban napi 26-28 órát dolgozik, úgy, hogy a nyelvét tapossa el, de ha megérkezik, úgy tesz, mintha éppen Floridából érkezne.
Mint a forgószél tépi fel az ajtót. Alig köszön. Én még aligabbul. Ketten vagyunk az irodában.
– A bérem miatt vagyok itt – mondja.
– Én is – válaszolom neki.
– Mióta?
– Minden nap a bérem miatt vagyok itt – felelem.
– Elvinném a lóvém.
– Felőlem – vonok vállat.
– A kollégámét is – dupláz rá.
– Itt írd alá, hogy felvetted – mutatok a bérlistára.
Aláírja mindkettőt és tartja a markát.
– Mit akarsz?
– Hát a pénzt!
– Ne viccelj, itt van aláírva, hogy felvetted már.
– De hát…?
– Nincs „de hát”, ezt nézd meg! Ez a te aláírásod?
Kicsit megzavarodik. Majd megkérdi:
– És a kollégámé?
– Valaki azt is felvette – mondom.
– Ki vagy te? – kérdi.
– Épp említeni akartam, hogy én vagyok a főnököd, te meg egy trehány disznó, mert mindent aláírsz.
Méreget egy darabig, aztán kiböki.
– Van neked öltönyöd? Úgy látom, egy méret vagyunk.
– Aha, a csajod is mondta – említem meg neki békítőleg.
Elneveti magát, és nyújtja a kezét. Bemutatkozunk egymásnak.
– Kéne az öltönyöd, temetésre megyek.
– Hamvasztás?
– Miért?
– Csak az öltöny miatt kérdem. Szeretném egyben viszont látni.
– Kellene egy kocsi is – jön az újabb kérés.
– Hányas lábra parancsolod?
– Ne viccelj!
– Miért viccelnék? Adni méltósággal kell.
– Szóval, hol áll a verda?
– Az utcán.
– Kulcs? – és nyújtja a kezét.
Kezébe adok egy fűrészlapot meg egy csomag cigit.
– Minek ezek?
A fűrészlappal nyitod a kocsit. A cigi meg jól jön majd a sitten.
– Mekkora nagy fasz vagy – vereget hátba elismerően.
– Minden főnök az, a tiéd is, az enyém is – mondom ki az örökérvényű bölcsességet.
Így lettünk barátok. Minden véget ér egyszer, így a külföldi melónak is vége lett. Ezentúl itthon kellett bizonyítani nekik is. Az első közös hazai munkánk sikeresnek bizonyult. Nem készült el semmi, de az anyag elfogyott.
Történt akkoriban, hogy egy téren víziorgonát kellett felépíteni, az amúgy is muzikális környéken. Ez az építkezés azóta, gondolom a „Déva vára” címmel vonult be a honi krimiirodalomba. Elenyésző különbség annyi volt, hogy itt nem ledőlt a vár, hanem elillant az anyag. Amit egész nap kihordtak a teherautók, azt szorgos kezek éjjelente elvitték.
A finálé az volt, hogy ki kellett mennem felmérni a kárt, és megtenni a feljelentést a rendőrségen. A hosszú lista elkészült, és én tanácstalanul álldogáltam a tér sarkán, egy ékszerbolt előtt. Fogalmam sem volt merre van a rendőrség. Gondoltam megkérdezem egy helybéli atyafitól. Már érkezik egy első látásra is muzikálisnak tűnő csapat. Bátran hozzájuk lépek.
– Srácok, meg tudjátok mondani nekem, hogy jutok innen a leggyorsabban a rendőrségre?
Méreget az egyik, majd mögém mutat a kezével. Jön a korrekt útbaigazítás.
– Baszd be ezt a kirakatot! – mondja, és röhögve elmennek.
Hogy visszatérjek a barátomra, akkoriban a szomjas korszakát élte – így elég baj volt vele. Valami társasháznál egy új kéményt kellett építeni. Aranykezű kőműves barátom kapott maga mellé egy ezüstkezű segéderőt. Derekasan fogyott a tégla és a sör is. Lassan elérkezett az átadás ideje. Gondoltam, kimegyek és megnézem a munkát. Felballagok az ötödikre. Sehol egy kopácsolás vagy valamire való munkazaj. Körbejárom a felső szintet. Sehol senki. A mosókonyha ajtaja résnyire nyitva. Bekukkantok. Egy kád látszik meg egy teknő, valamint két pár láb elosztva bennük. Természetes, hogy a kőművesé a kád. Csecsemőrészegen gajdolva szuszikálnak. Ébresztőt fújok.
– Felkelni mesterek, jön a közös képviselő átvenni a kéményt. Én leszek az átadó.
Kipillantok az új kéményre. Szörnyű. Pisai sablonra készült, bár nem a tartóssága az, hanem a ferdesége. A mesterekre rácsukom az ajtót. Érkezik a hölgy. Gondoltam, csak nem jön fel a tetőre. Csak de. Dagadó kebellel mutatom neki az új kéményt. Nézegeti, mustrálgatja, majd kiböki:
– Mondja, nem ferde ez egy kicsit?
– Hogy gondolja asszonyom? Ezt vízmértékkel csinálják a szakik, ami egy precíz műszer. Hetente én cserélem benne a vizet. Csak ferde ez a háztető, és így a síkok elviszik a szemét. Ezt hívják érzéki csalódásnak – mondom meggyőzően.
Még némi ellenállást érzek rajta, ezért teszek egy korrektnek tűnő ajánlatot.
– Tetszik tudni, az a legbiztosabb, ha megszámoljuk a két ellenkező oldalon a téglákat. Ha ugyanannyi, akkor a tévedés kizárva.
Megszámolta. Ugyanannyi. Kifizette. Ilyen egy igaz barát. Búcsúzóul mondom a hölgynek:
– A melósok még maradnak és rendet csinálnak. Holnap estére végeznek.
Benyitok a mosókonyhába. A srácok már józanul, de megszeppenve néznek rám.
– Pali – mondom az aranykezűnek. – Most lementek, és vesztek kaját két napra.
– A többit tudod?
– Tudom – mondja szégyenkezve.