A Kádár-rendszerben a TTT, a Három T, azt jelentette, hogy támogatott, tűrt, tiltott. Sokat lehetne erről beszélni, de én most másról fogok írni.
Házunkban, a mi folyosónkon lakik egy szimpatikus fiatal pár. A fiút ritkán lehet látni, rengeteget dolgozik, szinte sosincs otthon. A lánynak csupán egyetlen munkahelye van, de persze a háztartást ő vezeti, bőven felér az egy második műszakkal. Aranyos ez a kis filigrán menyecske, mindig jókedvű, mosolyog mindenkire, ha azt hiszi, senki sincs a közelében, dudorászik. Néha kihallatszik ajtajuk mögül vékony, kislányos hangja, ahogy énekel. Van egy bohókás, bolondos kis kutyájuk is, akire picit féltékeny a leányzó, mert a mikor a férje vagy élettársa (fogalmam sincs, össze vannak- e házasodva), a kutyával együtt vele van, a kutyus csak a magas, vállas férfit respektálja, ugrálja körül, csak neki fogad szót.
Egyik alkalommal, talán két hete is van tán, borzasztóan szomorúnak tűnt nekem a lány, látszott rajta, valami nagy bánata van, valami emészti, búsítja, valami annyira nyomja lelkét, hogy vállait öregasszonyosra görnyeszti. Nem állhattam meg szó nélkül. Csakhogy a nevekkel én mindig bajban vagyok, egyszerűen elfelejtem néha, kit hogy hívnak, máskor meg pontatlanul, avagy valaki másnak a nevén szólítom meg embertársaimat. Ezúttal is éppen bajban voltam. Gondoltam, adok neki valami szép, kedves nevet. Punktum!
– Mi bajod, Tündérien Tündöklő Tündérke? Nagyon lógatod a fejed.
Rám nézett, csodálkozott.
– Nekem szólt? – kérdezte fátyolos hangon.
– Hát ki másnak szóltam volna?
– Hogy mondta az előbb? Mondja csak még egyszer!
– Mi bajod, Tündérien Tündöklő Tündérke? Nagyon lógatod a fejed.
– Még hogy én, Tündérien Tündöklő, sőt még Tündérke is?!
Mosolyogva indult tovább. Pár lépés után már kuncogott, aztán felszabadultan, hangosan nevetett, vállai visszanyerték fiatalos tartásukat, járása a szokásos ringó járás lett megint. Ilyen csodálatos hatást gyakorolt rá a Három T. „Ez bizony nem sámli” – gondoltam. Igazán büszke lettem magamra. Napokig nem láttam újdonsült keresztlányomat, mert ugyebár, ha nevet adtam neki, akkor a keresztapja lettem, vagy talán nem, csak azt ne merd mondani, hogy nem, mert akkor aztán iszonyúan megharagszom ám rád. Nahát! A múlt héten a lépcsőházban futottunk össze, én lefelé tartottam, ő felfelé. Nevetve köszönt, és kuncogva szaladni kezdett fel a másodikra. Úgy szökdécselt a lépcsőkön, mint valami játékos gazellagida. És még dúdolt is valami vidám nótát. Na, ja, még fiatal, erősek az izmai, jó a tüdeje. Sajnáltam, hogy nem állt meg egy kicsit trécselni velem. Na mindegy, majd legközelebb. És lett is legközelebb. Naná, hogy lett! Mégpedig a parkban. Sétáltam éppen, kihasználtam a napsütéses órákat, télen ritkaság az enyhe, száraz időjárás, bizony vétek lett volna elszalasztani.
Tündérke belebújva a telefonjába andalgott felém, a kiskutyája szaladgált fel-le, amikor észrevett, odaszaladt hozzám. Jaj, az a kis vacak-pacak olyan aranyos, és engem szeret ám valamiért, másokat csaknem mindig meg szokott ugatni, de engem szeret ám, még pacsit is hajlandó adni. A gazdája akkor vett észre, amikor köhintettem egyet, nehogy nekem jöjjön, hiszen se látott, se hallott, úgy belefeledkezett az internetezésbe. Elég baj az, hogy kitalálták ezt az okostelefonozást, elidegenítik az embereket, sokan már azt sem tudják, mi a valóság, a digitális világot vélik igazinak. Szóval, köhintettem, és ő megállt éppen előttem, egy darabig még bámulta azt a rohadt képernyőt, nehezen tudott elszakadni tőle, de végül mégiscsak felnézett.
– Szia, Tündérien Tündöklő Tündérke. Hogy vagy?
– Köszönöm, nagyon jól. Mostanában mindig jól vagyok, hála magának.
– Hála nekem? Ugyan miért? Hát tettem én valamit, amiért köszönet járna nekem?
– De még mennyire! El is mondanék mindent, de sajnos szégyellem a dolgot.
– Na, de miért? El sem tudom képzelni, mivel lehettem a segítségedre!
– Majd egyszer talán elmondom.
– Mi az, hogy majd egyszer, pláne mi az, hogy talán? Semmi talán, semmi majd egyszer – most rögtön, különben elrablom Fifit, könnyen menne, mert kedvel engem, még pacsit is hajlandó adni.
– Jó, nem bánom, de csak ha rengeteg az ideje, mert ez hosszú történet ám.
– Nyugdíjas vagyok. Időm annyi van, mint a pelyva, ha fele annyi pénzem lenne, mint időm, Krőzus lennék, a leggazdagabb ember az egész világon.
– Hát jó, ha ennyire akarja, elmondom. De tényleg van ideje bőven?
– Naná, hogy van, mondtam már, én időmilliárdos vagyok.
– Tudja, a párom mindig nagyon kedves szokott lenni hozzám. Aztán egyszer csak, minden ok nélkül, mogorva lett. Állandóan morcoskodott, néha még rám is mordult, mint valami neveletlen kutya. Hát ez engem borzasztóan elszomorított. Egyszer még sírtam is emiatt. Bizony. Nos, amikor maga úgy szólított engem, tudja, a három t-betűs szóval, egyből olyan, de olyan jó kedvem lett, hogy csuda. És támadt egy rafinált ötletem. Attól kezdve vártam az alkalmat. El is jött, hamarabb, mint reméltem. Még aznap. Az asztalnál ült, valamiféle hivatalos iratokat böngészett, én éppen a szekrényben tettem rendet, amikor odaszólt: „Gyere csak ide!” Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. „Hé, süket vagy, gyere már egy pillanatra!” Felé fordultam: „Nekem szóltál?” – kérdeztem hanyagul. „Ki másnak, tudtommal kettesben vagyunk.” „Hármasban, a Fifi is itt van. Egyébként engem sosem szólított még meg senki ilyen durván, mint most te. Sőt, a múltkor valaki engem Tündérien Tündöklő Tündérkének hívott, úgy bizony, tudd meg.” Erre aztán úgy eltátotta a száját, akkorát csodálkozott, hogy csuda, jaj, ha látta volna, igazán muris pofát vágott, majd megpukkadtam nevethetnékemben, de valahogy sikerült komolynak tettetnem magam. Lassan becsukta a száját, akkorát nyelt, mint valami harcsa vagy csuka, szóval, amelyiknek nagyobb a szája bekapni a kisebb halakat. „Te, vigyázz mit beszélsz, ha megcsalsz, megfojtalak, azt a szemétláda szeretődet pedig félig agyonverem, levágom kezét, lábát, végül a micsodáját. Aztán még karóba is húzom, hadd szenvedjen.” Jaj, olyan aranyos volt, meg tudtam volna zabálni. Odafutottam hozzá és össze-vissza puszilgattam. „Buta vagy, buta vagy, édes kis butuskám, na, mond szépen nekem, Tündérien Tündöklő Tündérke!” Először sehogy se akarta mondani, húzódozott, kérette magát, de én győztem, mégis elrebegte halkan, én meg: „Na, mondd még, na, mondd még!” És mondta, és mondta, végül mindketten kacagtunk. De még milyen jót nevettünk. Azóta az ágyban is sokkal jobb.
Elnevette magát és elszaladt. Fifi utánanézett, aztán rám, megint utána, megint rám, vakkantott egyet és futott a gazdáját utolérni.
2018 JANUÁR 3. DÍJ