– Két hete még láttalak szaladni a posta előtt, mi történt veled, Lajos? – Így eresztem be barátomat a kapun, aki meggyötört arccal, bicegve lép a kertbe, kezében két, hatalmas nejlon zacskóval. Lajos három fejjel alacsonyabb nálam, cingár, de bivalyerős ötvenhárom éves, barna ember. Intelligensen beszél, érezni rajta, hogy értőn figyelte a világot és szívta magába az élményeket, amint az országot járta az elmúlt három évtizedben.
– Ne is kérdezd! Hat napja mentem a kórházba. Akkor már két napja nem tudtam vizelni, feldagadtam, azt hittem meghalok. Rohammentő vitt be innen. Daganat, ezt mondta a főorvos úr Karcagon. Várom a szövettan eredményét. De jobb is lett volna megdögleni. Minek élni? Zsuzsa elhagyott, fél éve váltunk, pedig mindent megadtam neki. Jó embernek hittem, mi rosszat mondjak rá most? Együtt neveltük föl mind a négyet. A legkisebb még gyerek, de azt is ellenem fordítja. Tizennégy éves a Dzsenike, de még biztatta is Zsuzsi azt a tizennyolc éves srácot, Tibit, hogy vele aludjon. Pedig annak a szemét kölyöknek már volt kapcsolata. Én nem ezt szánom a lányomnak. De már nem velem lakik. Pedig volt úgy a kilencvenes években, hogy havi egymilliót is megkerestem. Igaz, volt, hogy három napig nem aludtam. Mentem a Kőrösre, Rábára, a Balatonhoz, de főleg itt a Tiszán dolgoztam. Napi húsz, harminc mázsa hal meg se kottyant. A halászat nem csak a halfogásból áll, hanem a hálószövésből, a munka előkészítéséből, a csónak, hajó rendben tartásáról, evezésről, a háló kifeszítéséből, a halak válogatásából, ha kell, feldolgozásából. És veszélyes is ám ez a meló, mert a víz kiszámíthatatlan. Ment az áru külföldre is, pakoltuk a halakat a tartályokba. Jövő héten elviszlek, ha akarod, megmutatom, hogy csináljuk.
– Hát persze, hogy akarom, Lajos. Majd kibicelek. De tényleg, mi történt veled?
– Nem akarok róla beszélni, biztos neked is megvan a magad baja. Meg szégyellem is. Fáj mindenem. Nem tudok aludni, enni, semmihez nincs kedvem. Tudom, hogy én is hibás vagyok. Vak. Nekem nem kell sok, mindent érte és a gyerekekért csináltam. Láthattad, hogy élek. Vettem három házat, az összes gyerek megvan szerencsére, nem csak miattam, szorgalmasak ők maguk is. Úgy szerettem, nem vettem észre, hogy máshová jár. De ő is magányos már. Sajnálom, pedig más rég megölte volna. Most is tőle jövök, beadtam pár ezret, meg ebédet, amit főztem, de meg se köszönte. Dzsenike vitte be, én be se léptem a kapun. Tudod, Szabolcs, éjszakánként sokat sírok, pedig nagyon szégyellem. Egy férfi ne sírjon! Még mindig szeretem. Ugye, hogy hülye vagyok?
– Dehogy vagy hülye, Lajos, és miért ne sírjon egy férfi? De mi van abban a két szatyorban? – Terelem a szót, pedig érdekel barátom története, és érzem, hogy milyen iszonyatos erőfeszítésébe kerül, hogy beszéljen. Zárkózottak a falusiak, és nagy tragédiának kell ahhoz lenni, hogy így megnyíljanak egy jöttment előtt. Pedig itt ugyanolyanok a lelki nyavalyák, mint bárhol máshol; miért is lennének mások, hisz’ emberek vagyunk azonos vágyakkal, ösztönökkel, hasonló álmokkal. Megtisztel Lajos őszintesége. Érzem, tudom, hogy bátorítást vár, de leginkább azt, hogy meghallgassák, biztatóan, együttérzően, előítéletektől mentesen. Legtöbbször ez az egyetlen, amit tehetünk egymásért: feltétel nélkül bízni egymásban, odafordulni, önzetlenül átengedni magunkon a másik búját, bánatát, így vigasztalni, talán fel is oldozni. Ez lehet a szeretet.
– Ja, ez itt három kiló vaddisznó hús, fel is vágtam. Képzeld, legutóbb, amikor eveztünk a Tiszán, felénk úszott egy kis vaddisznó, később mértük, kilencven kilós volt. Kifogtuk, oszt’ feldolgoztuk.
Halra mentünk, vadat halásztunk.
– Jót nevetünk, pillanatra enyhül a feszültség némiképp, s később kiderült, amikor pörköltnek megfőztem, hogy isteni volt a hús, emlékezetes marad a belőle készült ebéd. Főleg, hogy tudom a történetét. – Ebben a szatyorban meg egy süllő van, fogadjátok szeretettel.
Hosszan beszélgettünk még Lajossal a halászásról és családról, szerelemről és gyerekekről, a falu jövőjéről és az emberi sorsról. Úgy éreztem, hogy feloldódott a verandán, mázsás köveket vetett le a szívéről ezen a nyári délutánon, s örültem, hogy egy kis reményt nyújthattam megtépázott lelkű barátomnak. De mégsem ízlett neki a sör, és egy óra múlva már feszengett a széken, s búcsúzott, ment a nagyboltba még tejet venni Zsuzsinak és Dzsenikének. Pedig lehet, hogy azt is csak a Tibi issza meg.
Likes
Nincs hozzászólás