2012-ben az ENSZ közgyűlése március 20-át a boldogság nemzetközi napjává nyilvánította.
Olyan szomorú vagyok. Leültem a főtér mögötti templom parkjában a fűbe, és gondolkoztam az életemen. Közelebb vagyok még az ötödik X-hez, mint a hatodikhoz, és mégis teljesen kiégve, tanácstalanul éreztem magam. Vajon bezárult a kör, vagy csak korral jár ez az érzés?
Nincs semmim: sem apám, sem anyám, sem szeretőm, sem munkahelyem, már két szerettemet is elvesztettem, és gondolatban teljesen üresnek éreztem magam. Nincs igazság! Hevesen dobogott a szívem, és már a búcsún gondolkoztam, hogy itt hagyom a Földet, benne minden fájdalmával, keserűségével. Minek éljek? Minek? Úgyse szeret senki! Nem figyel rám, nem hallgat meg senki! Kinek vagyok én fontos? Minek éljek még? Egy kicsit elérzékenyültem, és megtöröltem a szemem a piszkos ingujjammal. Éhes voltam, és nem volt egy fillér sem a zsebemben, vagy lehet, hogy elhagytam, nem tudom. Ilyenkor néha rámjön az ihatnék. Az legalább feledteti egy kis időre a gondjaimat. De nem akartam senkihez sem odamenni, zaklatni őket. Nem akartam koldulni, nem akartam magam megalázni, másokat kínos helyzetbe hozni. Most nem!
Csak ültem és gondolkoztam. Meredtem magam előtt a semmibe, és a világ szélén éreztem magam. Hm! Nem is figyeltem fel rá, egy kis idő múlva odajött hozzám valaki, és megkérdezte, mi a bajom. Semmi! Hagyjon engem békén! Úgysem tud segíteni rajtam. Mit akar tőlem? Ki maga? Én vagyok a Boldogság. Mi van! Ki maga? Mi? Ne már! Most… most azt akarja, hogy…, hogy tartsak egy kiselőadást önről és definiáljam? Nem látja, hogy Szomorú vagyok? De igen, látom.
Még a tudomány sem tud éles határvonalat húzni kettőnk, Boldogság és Szomorúság közé, mert túl relatív. Akkor meg mit vár tőlem, szerencsétlentől? Mit tudna nekem nyújtani? Se ezüstöm, se aranyam. Na, az nekem sincs. Mihez ért, kérdezte tőlem. Mihez értek, feleltem bambán, és azt mondtam neki, hogy könyvkötő a szakmám, de félő, hogy hamarosan már csak a múzeumban fognak könyvet látni az emberek. Meg voltam már „pap”, tartottam temetést, istentiszteletet, voltam mentor és tolvaj, önkéntes, de szolga még nem. Szolga? Miért szeretnél az lenni? Hogy segítsek másokon. Miért kérdezi ezt? Miért? Maga még ennyit se tud a technika vívmányairól, hogy napjainkban már ott tartunk, hogy elég egy gombnyomás, és milliók repkednek a neten a bankokban a világ egyik helyéről a másikra egy pillanat alatt! De tudom, de nem érdekel. Mi érdekli magát? Hiszen nem is ismer. Nem, soha nem láttam még a szomorúságot, de tudunk egymásról. Végképp felejtse el, hogy én önnek adjam magam! Nem hiszem, hogy pont én kellenék Önnek. Menjen a gazdagokhoz! Ők tele vannak. Annyi pénzük van, hogy azt se tudják mire költsék.
Akkora a szakadék a világban szegények és gazdagok között, hogy ha ez sokáig így halad, a világ gazdasága nem fogja bírni. A világon közel egymilliárd ember éhezik. Gyerekek halnak meg értelmetlenül, emberek milliói hagyják el szülőföldjüket a jobb élet reményében, csak fájdalom és fájdalom mindenhol. Meg halál. Érti? Halál! Mintha nem tudná! Hoppá! Tudom már, mit akar tőlem!
Arra emlékszem, hogy 1992. október 17. milyen nap: a szegénységellenes világnap. Ugye, jól tudom? Jól, válaszolta a boldogság. Leülhetek melléd egy kicsit? Mellém? Egy piszkos, rongyos, büdös ember mellé? Felőlem! Vágtam vissza hanyagul. Ha el tud viselni, üljön. Nem mindegy már ebben a magasságban! Hirtelen valami megváltozott. Olyan furcsán kezdett verni a szívem, és az éhségem is elmúlt, nem is gondoltam rá, és már a szomorúság is olyan távolinak tűnt. Adott nekem valamit, amit nem is kértem tőle.
Felkeltette bennem az érdeklődést maga iránt. Pedig rá sem néztem, amikor szembeült velem a fűbe. De valami megváltozott bennem. Majd felnéztem rá, és – nem hiszitek el – olyan szép volt, hogy még a levegő is megállt bennem. Néztük egymást, és már nem beszélgettünk, mert nem volt szükség szavakra. Majd egy kis idő múlva a parkban, gyerekeket sétáltató anyukákat, a padon ülő szerelmespárokat láttam, és a tömegből egyszer megindult valaki felém. Felnéztem a Boldogságra, és ijedve annyit mondtam neki, hogy jön valaki. Ki az, kérdezte. A Remény, feleltem neki. Oh, őt ismerem. Testvérek vagyunk. Látom, és intett felé, hogy üljön le közénk.
Köszöntötték egymást, nem értettem, milyen nyelven. Már hárman voltunk. Szevasz Remény, köszöntem, és mosolyt csalt az arcomra. Téged ismerlek. Jobban, mint a Boldogságot. És hirtelen megvilágosodtam, mert lássatok csodát, egyik pillanatról a másikra csatlakozott hozzánk a Szeretet is, és ezzel bezárult a kör. Négyen voltunk. Ilyen nincs! Már elmúlt karácsony! Lelki szemeim előtt élő adventi koszorút alkottunk, és elszégyelltem magam, hogy nem ismertem fel őket. Bocsánatot kértem tőlük, és ezek után már csak én szóltam hozzájuk, és megvallottam, hogy minden vasárnap el szoktam menni a házukba, és megtisztelem őket, hogy velem vannak minden napon a világ végezetéig. Felnéztünk egymásra, és a szépségük annyira megtöltötte a szívemet, hogy csordultig voltam tele: boldogok a lelki szegények, boldogok, akik sírnak, boldogok a szelídek, boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, boldogok az irgalmasok, boldogok a tiszta szívűek, boldogok, akik békét teremtenek, boldogok, akiket az igazságért üldöznek…
Már nem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy örüljek. Sírtam, mert most már tudom, mi szeretnék lenni. Ez alatt a kis idő alatt olyan minikatarzison mentem át, hogy észre se vettem, amikor eltűntek és magamra hagytak.
Felálltam, és szerettem volna megosztani valakivel az élményt a parkban, de tanácstalan voltam. Felnéztem az égre, és megköszöntem a tavasznak, hogy megsimogatta az arcomat.
Tudtam, mi a teendő.
2020. március, harmadik díj