Egy alkoholista fiatalember panaszaiból
Kórház. Őrültek háza. Éjszaka.
Vizelet szaga. Víz szaga.
Hold veri rám az ablakot,
Fent vicsorognak a csillagok.
– Atavisztikus, Ősi félelem fagya
dermeszti kórházi éjjelem. –
Nincs ép gondolat – csak iszonyú
huzat járja át a
Beteg koponyáját és mellkasát.
Elfogy a levegő, s egyszerre minden szétesik
– a szoba megpördül és fejre áll –
a Beteg okád, izzad, remeg,
menthetetlen delirál.
És azt hiszi, tud verset írni,
– bár szétrázza a sárga kín –
ott, az ágyon (papír nélkül)
mégiscsak egy „verset” ír:
Jaj, ne hagyjatok magamra,
Jaj, ne hagyjatok magamra,
Ne zárjatok halni dalba,
Jaj, ne hagyjatok magamra!
Furcsa tömlöc ám az ének,
Furcsa tömlöc ám az ének,
Rabja vagy és mégse véd meg,
Rabja vagy, de mégse véd meg.
Engemet, ha árván hagytok,
Engemet, ha árván hagytok,
Ti is egyedül maradtok,
Ti is egyedül maradtok.
Két nap múlva jobban lettem,
nem mantráztam, nem remegtem,
– estefelé kicsit ettem, de a „verset”
nem feledtem…
Megint a Kórház üres zsebbel, pénzem
nélkül elbocsátott;
Hát szálljon rá – és tán rám is
Ezeréves, örök átok.
Még egy lány is kijött velem
– Nem volt sem holt, se eleven –
Rám pillantott, hamuszürkén, kisírt szemmel.
Segítségre szorult volna
… mit tehettem, üres zsebbel?
2017. január verse
