Zűrös tegnapot követnek
halandó, fájdalmas órák.
Itt van az ágyam,
gyere és vesd meg,
helyemet majd sóval beszórják.
Szomorú holnapokat látok,
mint egy látnok, a gömbben.
Miért van az, hogy feketében jártok?
Már régóta … egyre többen.
Hol van a szépség,
a fülledt csókok titka,
a szerelmes-pásztorórák?
Miként a barátságok is eltűntek,
próbáld fel, hátha jók rád.
Pökhendi, dúvad „nagyurak”
osztják az észt nekünk,
elfogadhatatlan ma már a sírás,
de fáj nekik, ha nevethetünk.
Kelj fel és járj! Irány a napfény,
árnyékban élni nem lehet,
ám míg szeretni elfelejtünk,
addig ránk ugatnak a fegyverek.
Likes
Nincs hozzászólás